48. Rész

Csak neked, Madame. 

Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, magammal húzva a takarót, zavart a hideg levegő, ami hirtelen megcsapott, vettem néhány mély lélegzetet, és hajlandó voltam kinyitni a szemem. Túl sok volt a fény, homályosan láttam, hogy nincs a fejem felett a plafon, mire ijedten felkaptam a fejem, és hirtelen felültem az ágyban, ami azzal járt, hogy a paplan lecsúszott rólam. Gyors mozdulattal utánakaptam, és a mellkasomhoz szorítottam, néhányat pislogtam mire végre bekapcsolt az agyam, és nagyon lassan képek vetültek elém, és leesett, hol is vagyok pontosan, és miért. 

Niall a hátán fekve, kiterülve, tátott szájjal halkan hortyogott, akaratlanul is megbámultam, a takarót maga alá gyűrte, de amit csak utólag vettem észre, hogy jól láthatóan szennyes alsóban aludt. A pillanatot kihasználva, a talpamig vörösödve húztam magam elé az ágy végébe hajtogatott ruháim, gyorsan felkaptam őket, és miután eleget nyújtóztam, a táskámhoz csúsztam és előhúztam belőle egy lenge, kockás nadrágot, mert éreztem, hogy fázom. Kócosan kucorodtam vissza az ágyba, és adtam magamnak néhány percet, hogy magamhoz térjek. Az eldúrt párnájába fúrtam a fejem, és mélyen magamba szívtam az illatát, akaratlanul is lejátszódott előttem a tegnap este, minden. Ahogy hozzám ért, ahogy a fülembe sugdosott, szinte visszhangzott a fejemben minden szava, amik rekedt hangon hagyták el a száját. Összeszorítottam a szemem, és az ajkamba haraptam, tagadni sem tudtam volna, hogy jó volt, az érintései egy teljesen más világba repítettek, aminek eddig még a létezéséről sem tudtam, ez az egyetlen dolog, amire csak ő képes, mással nem is menne, nem akarnám, hogy menjen.
Tegnap este még eléggé magammal voltam elfoglalva, nem szándékosan, azt sem tudtam hogy hol vagyok, viszont most felvetődik bennem a kérdés, hogy vele mi lett? Tudtommal nem csináltunk semmit, ami az ő javára szolgált volna, én szinte azonnal álomba zuhantam, és onnantól minden kiesett. Mondjuk az alsója az ellenkezőjéről árulkodik, de akkor én erről a sztoriról szépen lemaradtam.
A szörnyen értelmes gondolatmenetemnek végül egy kar a derekamon vetett véget, becsuktam a szemem, és úgy tettem, mintha aludnék, a fejem a párnába temetve szuszogtam, és próbáltam hihető alakítást nyújtani. Néhány perc múlva feljebb húzta a hátamon a paplant, elrendezgette a hajam a párnán, nehezemre esett nem felsóhajtani, vagy mosolyogni, amikor ujjaival az arcom kezdte cirógatni, de azt hiszem nem bűn az, ha hagyom, hogy egy kicsit még kényeztessen. Az ujjaira most igazán nem kellett volna gondolnom, éreztem, hogy a nyakam kezd vörösödni, és amikor meghallottam a halk kuncogását, már tudtam, hogy lebuktam.
- Tudom, hogy nem alszol, de aranyos, ahogy próbálkozol. - nyomott egy puszit a homlokomra, és magához húzott. 
Nyöszörögve bújtam a mellkasához, és elrejtettem az arcom a pólójában, ezek szerint hiába próbálkoznék, nem lenne belőlem jó színész.
- Legalább megpróbáltam. - mormoltam.
Halkan felnevetett, egy kicsit eltolt magától, és az ajkaink egy gyengéd, reggeli csókban találkoztak. Miután elhúzódott, fejét a nyakamba temetve felsóhajtott, és még percekig így ölelt magához, miközben én a tarkóját simogattam.
- Niall. - szólítottam meg halkan, mire felemelte a fejét. - Remélem tudod, hogy jövök neked egyel. - motyogtam.
- Miért? - ráncolta értetlenül a szemöldökét.
- Izé, tegnap este te nem...
Nem is engedte hogy befejezzem, a mutatóujját a szám elé téve csitított el.
- Ha arra gondolsz amire én, akkor de. És amúgy is, emiatt kellene a legkevésbé aggódnod.
Amikor leesett, mit is akar mondani, a szám "o" alakot formált. és pironkodva rejtettem a fejem a párnába.
- Éhes vagy? Összedobhatok valamit. - a válaszom meg sem várva felpattant, és a nadrágját a földről felkapva kisétált a szobából.

Ezek szerint a kérdést nem is igazán hozzám intézte, de nem gond, talán a téma alól próbált kibújni ezzel, amiért még egy kicsit hálás is voltam, mert arra még nem voltam kész.

Néhány perc múlva a könyökével lökte be az ajtót, és két tálcát egyensúlyozott a kezében. 

 - Nem túl nagy durranás, még ehetünk majd valamit, csak gondoltam ne induljunk el üres gyomorral. - pakolt le mellém. 
Megköszöntem, majd a lehető leggyorsabban elpusztítottam, elég sokáig aludtunk, és ezért egy kicsit igyekeznünk kellett, hogy időben megérkezzünk a pályára.

- Ezek szerint séfnek is elmehetnék. - bólogotott elismerően. - Soha nem láttam senkit ilyen gyorsan enni. 

- Finom, na. - néztem rá összehúzott szemöldökkel, mire egy morzsás puszit nyomott az arcomra.

Lenyelte az utolsó falatot, és fészkelődni kezdett, mire értetlenül néztem rá.

- Azt hiszem ideje lenne átöltözni, ez az alsó egy kicsit használt. - húzogatta a nadrágja szárát.

A falat megakadt a torkomon, és a diszkrét fulladozásom után intettem, hogy nyugodtan menjen a dolgára. 

Csípőre tett kézzel bámultam az ágyra kipakolt összes ruhát, ami egy halomban állt, de ugyan úgy mellettem Niall is tanácstalanul vakargatta a tarkóját.
- Fogalmam sincs mit kellene felvenni. - sóhajtottam.
- Szerintem mindent, elég hideg van, és szerintem havazik is. Nem fogunk fázni, és nem is lesz olyan sok lila foltunk.
Nevetve kezdtem el összeszedni mindent, amit fontosnak találtam, egy hatalmas kupaccal a kezemben rúgtam be a fürdő ajtaját, és elkezdtem készülődni. Először a külsőm próbáltam rendbe hozni, kifésültem a fejemen levő madárfészket és két oldalra fontam, felfrissítettem az arcom, és ennél jobban ezt nem is szándékoztam túlzásba vinni. Egy réteg alá öltözet, egy vékonyabb és egy vastagabb réteg ruha után viszont tanácstalanul néztem a maradékot. Már most úgy éreztem magam, mint egy medve, mi lesz, ha felveszem a hatalmas sínadrágot és a kabátot? Úgy döntöttem, hogy a többi még ráér, mert valószínűleg ezekben legurulnék a lépcsőn. Így nyakig zokniban és pulcsiban csoszogtam vissza a szobába. ahol jelenleg Niallnek egy pulcsival gyűlt meg a baja. Nem tudtam nem nevetni azon, ahogy körbe-körbe forgott, és vakon próbálta megtalálni a másik ujját. Ledobtam az ágyra mindent, ami a kezemben volt, és a segítségére siettem, és miután sikeresen megvolt a keze, lihegve dugta ki a fejét az anyag alól. A haja a lehető legkócosabban állt mindenfelé, és az arca egy kicsit kipirult.
- Köszönöm. - lélegzett fel, és kifulladva levetette magát az ágy szélére. - De ez nem ér, te cuki vagy, én meg úgy nézek ki, mint egy jeti. - biggyesztette le az ajkát.
- Akkor nekem van a legjobb képű jetim a földön. - mondtam vigyorogva, és a szeretetem jeléül rádőltem, mire kiterültünk az ágyon.
- Legalább valaki ezt gondolja. - hümmögött az arcomba.
- Nem érzem magam valakinek. - nyomtam a tenyerem az arcába, és próbáltam lemászni róla, de visszatartott.
Szórakozottan puszikat nyomott az arcomra, és maga alá fordított, kuncogva próbáltam kiszabadulni, de amikor elkezdte csiklandozni az oldalam, hangos visítással adtam a tudtára, hogy ezt nem tartom túl jó ötletnek.
- Hagyd abba. - kérleltem, és félig nevetve, félig vinnyogva próbáltam lelökni magamról.
- Most az egyszer megmentett az idő. - kegyelmezett meg végre.
Fellélegezve másztam ki alóla, és csúsztam le az ágyról, a fejemben máris kirajzolódtak a tökéletes bosszú terveim körvonalai, összehúzott szemekkel mutattam rá, de nem tudtam komoly maradni, hangosan elnevettem magam.
- Kezdek nagyon félni tőled. - húzta össze magát.
Kuncogva ültem fel mellé, és egy rövid csókot nyomtam a szájára.
- Körülbelül olyan ijesztő vagy, mint egy kölyök oroszlán. - húzott vissza magához.
- Talán azt hiszed, hogy a kölyök oroszlánok nem tudnak harapni? - néztem rá sértetten.
Hangosan huhogni kezdett, mire a mellkasára csaptam, kiszabadultam a karjai közül, és inkább elkezdtem kutatni a bakancsom után. Látszólag feldúltan kezdtem arrébb rakni minden utamba kerülő tárgyat, de erről szó sem volt, csak kíváncsi voltam, mit reagál. Hallottam a lépteit mögöttem, és hátulról átölelve a nyakamhoz bújt, nevetve simítottam meg az arcát, mire hallhatóan fellélegzett és enyhített a szorításán.

- Hmm, mi lenne, ha indulnánk? Most már úgyis taxival kell mennünk, mert gyalog nem érnénk oda. 

- Akkor hajrá, igyekezzünk.

Megragadtam a sínadrágom, és magamra húztam, ez még úgy, ahogy sikerült, de így a bakanccsal már jócskán meggyűlt a bajom. Próbáltam bevetni a szinte nem létező hajlékonyságom, percek múlva sikerült csak leküzdeni a fűzőket, de mire végeztem, már a homlokom kezdett gyöngyözni. Niall sem úszta meg, a nyelvét kitolva koncentrált, ami meglehetősen mókás látványt nyújtott. Innen már minden majdnem simán ment, összeszedtük a fontosabb dolgokat, amiket egy hátizsákba és a kabátja belső zsebébe tuszkolt, majd hívta a taxit, és végre kiléptünk a most igen megnyugtató hideg levegőre.
- Készen állsz? - kérdezte a szemöldökét felvonva, és eligazította a fejemen a bojtos sapkám.
Egy határozott bólintással válaszoltam, megvártam amíg bezárja az ajtót, és az arcát a kezeim közé fogva húztam magamhoz.
- Ezt egy határozott igennek veszem Hótündér. - motyogta a számra, és egy puszit nyomott a számra.
- Hótündér? - kérdeztem vissza a homlokom ráncolva. - Hova tudod még fokozni?
- Azért, mert itt a nagy fehérség közepén olyan vagy mint egy Hótündér, már csak a szárnyaid hiányoznak.
Ijedtem kaptam a kezem a szám elé, és az ajtó felé nézegettem, úgy döntöttem, húzom egy kicsit az agyát.
- Basszus Niall. - motyogtam, és a fejemhez kaptam.
Rémülten nézegetett hátra, és értetlenül meredt rám.
- Mi a baj? - kérdezte furcsán.
- A fogason hagytam. - mondtam teljes átéléssel, és próbáltam megütni a drasztikus hangnemet.
- Mit hagytál a fogason?
- Hát a szárnyaim. - mondtam teljesen komolyan, mire pislogott néhányat, és hangos nevetés tört ki belőle.
Néztem, ahogy a térdére támaszkodva folyamatosan rázkódik, és csuklás szerű hangokat hallat, de egy idő után én sem bírtam tovább.
- Nagyon vicces kedvében van ma valaki. - hümmögött, és magához ölelt.
Válaszul csak az oldalába nyomtam az ujjam, habár teljesen feleslegesen, mert a sok ruha miatt szinte semmit sem érzett belőle.
- Olyan vagy, mintha megszállt volna valami energia manó. - csóválta kuncogva a fejét.
- A megszállásod alá kerültem. - vigyorogtam az arcába, és a kezét megragadva a kapu felé kezdtem húzni.
A taxi már várt minket, és kezdtem izgatott lenni, soha nem gondoltam volna, hogy majd én ilyen, hozzám elég extrém sportokat fogok kipróbálni, nem mondhatom, hogy nem vonzott a dolog, de a hírekben elég elrettentő volt azt hallani, ahogy emberek haltak meg sípályákon, és amikor megláttam milyen meredek a hegyoldal, hirtelen nem tartottam biztosnak, hogy nem hagyom itt a fogam. 

- Niall, ha meghalok akkor ne hibáztasd magad miatta. - mondtam lefehéredve.

- Miért halnál meg? - kérdezte.

- Nem vagyok benne biztos, hogy egy lefelé siklásban nem töröm ki a nyakam.
- Ne aggódj, nem a versenypályára fogunk menni, vannak majdnem egyenes részek is. Nem kockáztatnám az életed, de ha ez megnyugtat, a sajátomat sem. Soha nem sodornálak veszélybe. - nyomott egy megnyugtató puszit az arcomra, és miután fizetett, kisegített az autóból.
Sóhajtva néztem körbe, mire mosolyogva megkereste a kezem, és egy kicsit megszorította.
- Jól fogjuk érezni magunkat, ha meg nem megy, maximum elvonulunk, és építünk hóembereket. - nevetgélt.
Nagy szemekkel néztem körbe, a hegyek fölénk magasodtak, és rengeteg hó vett minket körbe, ami olyan volt, mintha mindent ellepett volna a porcukor. Életem egyik legszebb élménye ez, hogy megismerhettem a természetnek ezt az oldalát, és ha lehetőségünk nyílik rá, biztos visszajövök majd ide.
Bejelentkeztünk a recepción, ahonnan átirányítottak minket egy másik épületbe, ahol megkaptuk a felszerelésünket, de tanácstalanul néztem körbe. Figyeltem a többi embert, hogy mit csinálnak, mert mi jelen pillanatban csak álltunk középen, és szorongattuk a síléceinket.
- Van egy kis probléma. Beszéltem egy emberrel, aki azt mondta, segíteni fog nekünk, de őt sem látom sehol.
Ebben a pillanatban egy magas férfi jelent meg mellettem, illedelmesen bemutatkozott, és kiderült, hogy ő lesz az. Bruce a húszas éveiben járhatott, látszólag idősebb volt Niallnél, és igazi sportos típusnak tűnt, a magasságával kitűnt az emberek közül, sármos arca volt, amit kiegészített a bronzos bőre, az ég kék szemei, és a sapka alól kikandikáló sötét, göndör tincsei.
- Síeltetek már valaha? - kérdezte érdeklődően.
- Én már próbálkoztam, de csúnya vége lett és a kórházban kötöttem ki, Hayley még egyáltalán nem. - válaszolt helyettem is, és átkarolta a derekam.

- Remek, akkor a nullás pályán kezdünk. Erre gyertek, itt tudjátok felvenni a léceket. - indult el az emberek közt, és intett, hogy kövessük.

Egy kicsit lemaradtunk tőle, Niall védelmezően megfogta a kezem, és közel húzott magához.

- Ha a kelleténél többször néz rád, kinyomom a szép szemeit. - mormogott, utána rá mosolyogva kierelt maga előtt az ajtón.

Kuncogva megsimítottam az arcát, és észrevettem, hogy már kint voltunk egy tetővel fedett műfüves részen, ahol a felvonóba lehetett beszállni, és itt kellett felvennünk a síléceket is. Helyet foglaltam egy padon, nekiláttam magamra szerelni őket, ami először elég könnyűnek tűnt, de amikor megláttam a csatokat, azt sem tudtam, hogy mit hova kell. Bruce már végzett, és a szerencsétlenkedésem látva a segítségemre sietett, utána pedig Niallét is ellenőrizte. Elővettem a hatalmas színes bogárszemüvegem, és a sapkámra tettem, bizonytalanul felálltam, és elcsoszogtam Niallig.

- Kész vagy? - kérdezte mosolyogva, és ő is felállt.

Bólintottam, az egyik kezemben a botokat fogtam, a másikkal az övét, az arca kipirult az izgatottságtól, és a szeme szinte ragyogott.

- Olyan jó, hogy a világon senkit nem érdekel, hogy ki vagyok. - hajolt közelebb, és a fülembe suttogta.

- Mert nem vagy más, mint ők. - nyomtam egy puszit az arcára.

Bruce utasítására a felvonókhoz vettük az irányt, úgy éreztem magam, mint egy füvön csoszogó pingvin, aki segítség nélkül nem tud közlekedni, de ez még ment, és büszke voltam magamra. Niall ült fel előbb, utána én, végül mellém Bruce, és röpke 10 perc alatt már a hegy tetején találtam magam.
- Hűha. - csak ennyit tudtam kinyögni, és tátott szájjal bámultam, ameddig elláttam.

- Akkor ezzel nem lőttem mellé. - lépett mögém, és átkarolta a derekam.

- Szerintem nincs olyan, amivel ez sikerülne. - fordultam meg, és a nyaka köré fonva a karom megcsókoltam.

Egyetértően hümmögött, eligazította a szemüvegem, és miután megbizonyosodott arról, hogy még véletlenül sem lennék képes megvakulni, egy pajkos mosolyt villantott rám.

- Készen állsz? 

- Igenis kapitány! - válaszoltam lelkesen, és talán egy kicsit túl hangosan, mert a körülöttünk levő emberek azonnal ránk néztek.

Mosolyogva megcsóválta a fejét, és Bruce belekezdett a magyarázásba, elmondta a legalapvetőbb dolgokat, amiket ha jól csinálunk, a balesetveszély igen csekély, habár felhívta a figyelmünket a vadul közlekedő, túl lelkes kisgyerekekre is, akiket érdemes kikerülni, ezért inkább Niall a pálya szélét választotta, hogy még véletlenül se kockáztasson.

Az eleje nem volt nehéz, szinte egyenes részen vergődtük magunkat előre, aztán utána következtek a lejtők, amiket még úgy ahogy könnyen kezeltem, és még a látványt is tudtam élvezni. A hideg levegő csípte az arcom, és láttam, ahogy Niall mellettem próbál velem tempót tartani, de ahogy egyre lejjebb értünk, kezdtem a pálya szélére sodródni, és visszafelé már esélyem sem volt kanyarodni, mert összetalálkoztam néhány kiálló sziklával, amikben elakadtak a léceim, és elestem. Hiába volt rajtam bukósisak, éreztem, hogy valami a fejemnek csapódik. Az utolsó, amit láttam, az az volt, hogy Niall mindent eldobva, ordítva rohan felém.