45.rész

Sziasztok!

Sajnálom, hogy még csak most jelentkezem, de az utóbbi hetekben eléggé összejött minden, volt itt kórház, minden, de most már itt vagyok.

A részről nem mondanék semmit, késtem vele, sőt, nem is olyan lett, mint amilyet elképzeltem. A következő fogalmam sincs mikorra várható, a szünet előtt a suliban még jól meghajtanak minket, de utána remélhetőleg jön az ötlet, és végzek.

A kommenteket mindenkinek nagyon szépen köszönöm, mindet elolvastam, sajnálom hogy még nem válaszoltam rájuk. Viszont a számuk kezd csökkenni, ami miatt egy kicsit szomorú vagyok.

Jó olvasást! ❤️

-Niall, nem ehetsz fagyit! - dörrentem rá, mire mint egy kiskutya, összehúzta magát és elbújt a sála mögött.

Egy kis piac szerűségen voltunk, ahol különböző bódéknál lehetett karácsonyi ruhákat, díszeket venni, de volt gyümölcsös stand, és még ezer féle kis házikó körülöttünk. Tulajdonképpen mondhattam volna karácsonyi vásárnak is, de volt benne valami más, ami miatt ez nem illet rá. Sok nagymama itt szerezte be a nagy vasárnapi ebédhez a friss zöldséget, vagy éppen vett néhány kis szuvenírt, de akadtak kipirosodott arcú férfiak, akik a kedvesüket innen lepték meg néhány szál virággal. Azért jöttünk ide, mert ki akartunk szakadni a házból, és Niall azért választotta ezt a helyet, mert itt elvegyülve tudtunk sétálgatni egymáshoz simulva, és a világon senkinek sem jutott az eszébe az, hogy megállítson minket egy kép erejéig. 

- De én szeretnék. - bigyesztette le az ajkait. 

- Niall, köhögsz, és szerintem nem én használtam el azt a rengeteg zsebkendőt,  amit megtaláltam a kukában. - léptem közelebb hozzá.

Az arcára simítottam a kezem, ellágyulva érintettem meg a kipirosodott orrát, és gyorsan a sálát megigazítva megráztam a fejem. 

- Nem szeretném, hogy ennél jobban is megfázz. - mondtam, és lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam a szája sarkába. - Jobb ötletnek tartom a forrócsokit. 

Olyan volt, mint egy édes kisfiú, akinek az anyukája nemet mondott valamire, szomorú arccal nézett rám, de korántsem tűnt elkeseredettnek, ragyogó kék szemeiben pajkosság csillant, és közelebb hajolva egy rövid csókkal ajándékozott meg a tömeg közepén. Néhány ember tapsolni, és füttyögni kezdett, mire tágra nyílt szemekkel néztem körbe, és minden irányból boldogan mosolyogva néztek rám idősebb nénik. Szégyenlősen Niall kabátjába fúrtam a fejem, ő pedig büszkén mosolyogva ölelt magához. 

A hó apró pelyhekben kezdett hullani, a kezét szorongattam és halványan mosolyogtam mindenen, boldog voltam, és megkönnyebülve, magabiztosan feszítettem mellette. Már nem volt okom arra, hogy minden sarkot ijedten nézzek, mielőtt tovább megyek, és nem kellett feszültnek lennem egy kis séta közben. Apámat előzetes letartóztatásba helyezték még néhány emberrel együtt, jelenleg folynak a tárgyalások, de még semmit nem tudni, csak annyit, hogy mindent tagad. Jessica pedig Amerikában van, vallott be dolgokat, de továbbra is mentegetőzik, azt állítja hogy évek óta nem találkozott sem velem, sem Niallel. Egy kicsit talán biztonságban érzem magam így, hogy tudom, biztosan rácsok mögött vannak, és akármilyen durván hangzik, minél nagyobb számot szeretnék hallani az utolsó tárgyaláson, amire kötelező elmennem, mint sértett. Már látom a végét, és ő is nyugodtabban megy majd el, ha tudja, biztonságban vagyok.

Belenyomta a tejszínhabba az orrát, széles mosolyt villantott rám, engem szórakoztatott azzal hogy kancsalítva megpróbálta lenyalni. Kuncogva fogtam egy zsebkendőt, és letöröltem, mire durcásan nézett rám. Összevont szemöldökkel kortyoltam bele a saját forrócsokimba, kellemesen meleg volt, és nem égett le tőle a torkom sem. 

- Ezért most az a minimum, hogy lecsókolhatom azt a tejszínhabot a szád széléről. - mondta, és válaszom meg sem várva már az ajkaimra tapadt, és eltűntette.

Nagy szemekkel néztem rá, aztán csak hangosan elnevettem magam, mire a világ legédesebb mosolyát villantotta rám. Közelebb húzódva hozzá az arcára simítottam a kezem, a bőre kipirult és forró volt, mire egyre ijedtebben tapogattam.

- Jézusom Niall, te lázas vagy! - vizsgálgattam, és aggódva néztem fel rá.

A szemöldökét összehúzva rázta a fejét, és a homlokára tette a kezét.

- Dehogy vagyok! - tiltakozott.

- De, forró vagy. - fogtam közre, és ujjaimat szétterítettem a kipirosodott területen. 

- Menjünk haza. - mondtam halkan.

- Nemár, olyan jó volt egy kicsit eljönni, maradjunk még. - bújt a nyakamhoz, és a derekamat átkarolva magához vont.

- Kérlek, most az egyszer ne ellenkezz, és menjünk haza. Én is maradnék még de te fontosabb vagy ezeknél. Majd máskor. - fogtam meg a kezét, és egy, a sapka alól kibújt tincset eltűrtem a homlokából.

Vonakodva nézett rám, szemeiben szomorúság csillant, de egy sóhajtás után csak megadóan bólintott, és elindultunk vissza a parkolóhoz. Nekem is fájt a szívem, hiszen nagyon szívesen maradtam volna még, főleg, hogy a világon senkit sem érdekelt az, hogy kik vagyunk, de az egészsége számomra a fontossági lista elején áll, és legyen az bármi, soha nem helyezném előrébb ennél. Fordított helyzetben is ez történne, sőt, már rég a karjában cipelt volna hazáig, és ellentmondást nem tűrően ágyhoz szögezett volna.

Aggódva figyeltem minden lépését, de nem produkált rosszullétre utaló tüneteket, ami egy kicsit megnyugtató volt számomra, de akaratlanul is észrevettem, hogy néha laposabban pislog. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy fogjunk egy taxit, és Mark majd később visszajön a kocsiért, de hajthatatlan volt. Ha tudtam volna vezetni, azonnal elparancsoltam volna a kormány elől, de mivel nem tudok, ezért be kellett érnem ezzel.

- Tündérem, jól vagyok, ne aggódj. - simította a tenyerét a combomra.

Egy lámpás kereszteződésnél álltunk, felém fordult, és egy megnyugtatónak szánt puszit nyomott az arcomra. Mögülünk hangos dudálások hallatszótdtak, mire legszívesebben a legszebb ujjam dugtam volna ki az ablakon, a reakcióm látva kuncogva visszafordult, és áthajtottunk a már sárga jelzésen, ezzel magunk mögött hagyva őket. 

- Menj fel, és öltözz át.

Levettem a sapkát a fejéről, lábujjhegyre állva egy puszit adtam az orrára, és halványan mosolyogva összeborzoltam szőke tincseit. A konyhába indulva forraltam egy kis vizet teának, és a szekrényben kutattam valami gyógyszer után. Rengeteg féle nézett velem farkasszemet, volt színes és fehér, egészen picik és hatalmasak, hiába nézegettem a dobozokat, mindegyikre csak szakszavakkal volt ráírva, hogy mire való. Tanácstalanul szedegettem ki őket a pultra, gyorsan rájuk kerestem az interneten, de addigra a feltett víz fele elforrt, és kapkodva szedtem elő egy bögrét, amibe szerencsétlenül beledobtam egy teafiltert. Egy takaróba csavarodva várt a kanapén kiterülve, mosolyogva nyújtotta a karjait felém, és hálásan pislogva kortyolt bele a teába. 

- Hogy érzed magad? - kérdeztem, és a homlokára tapasztottam a kezem, ami még mindig meleg volt. 

- Jól vagyok. - mondta halkan.

Ezt ő sem gondolhatta komolyan, látszott rajta, hogy nem érzi jól magát. Felé nyújtottam egy zsepit, és rosszallóan megcsóváltam a fejem.

- Kersek neked valami gyógyszert.

Újra a dobozok közt kutakodtam, egy lista mellett, amin a lázcsillapítók voltak felsorolva, de mindnek olyan szokatlanul fura neve volt, hogy még véletlenül sem hallhattam egyikről sem. Azt sem tudom miért van itt ennyiféle bogyó, és hogy mire valóak ezek. A fejemet fogva görgettem lefelé a listán, és tettem vissza többi közé az abc sorrendben elhagyottakat, és végre megvolt az, ami kellett. Biztonsági okokból külön  rákerestem a nevére és a dobozára, nehogy valami teljesen mást adjak neki, mint amire jelenleg szüksége van. 

A kezébe nyomtam, és néhány percig magára hagytam, amíg ledobáltam magamról a kényelmetlenné vált ruhákat, és gyorsan felkaptam egy itthoni, laza szerelést. A hajam egy kusza kontyba kötöttem, és kész is voltam, halványan mosolyogva ültem le mellé, a kanapé hosszú részén feküdt, én pedig úgy helyezkedtem, hogy a mellkasomra tudja hajtani a fejét. Valami sport ment a tv-ben, amit személy szerint sosem tudtam értékelni. Valahogy nem voltam képes logikát találni abban, hogy emberek fáradhatatlanul kergetnek, vagy ütögetnek egy szem labdát, akár órákon keresztül.

- Nem vagy éhes? Nem szeretnél valamit? - kérdeztem a haját simogatva. 

Nemmel válaszolt, pontosabban megrázta a fejét, karját átfonta a hasamon, és mélyeket lélegzett.

- Nem fáj valamid? - faggattam tovább.

- Egy kicsit a fejem, de nem kell aggódnod, jól vagyok. - mondta rekedten.

- Attól az átkozott jégkrémtől van, és még ma is akartál enni. Megvédesz  bizonyos dolgoktól, és okosakat mondasz, de néha megdöbbenek azon, hogy magadra mennyire nem vigyázol. 

A kijelentésemre nem túl egyetértően felmordult, feljebb mászott, és a nyakhajlatomban keresett magának helyet. Szuszogva szívta be a levegőt, még mindig meleg volt a feje, ami kezdett  egy kicsit aggasztani.

- Téged fontosabbnak tartalak magamnál, és hajlamos vagyok nem foglalkozni magammal, ez igaz. De ez azért van mert rád figyelek. 

- Ha nem vigyázol magadra, és ne adj isten, történik valami, akkor rám ki fog figyelni? Ez egy elég hülye példa de remélem érted, ha már nem is magad miatt. - mondtam, és egy puszit nyomtam az arcára. 

Erre a mondatomra egy kicsit elgondolkozott, mire magamban elégedetten mosolyogtam, megfogta a kezem, és ujjainkat összefonva helyezte a mellkasa elé. 

- Pihenj egy kicsit, jobban leszel. - piszkálgattam a haját.

Fészkelődni kezdett, arcát a nyakamhoz dörgölte, és puszikat nyomott az államra, mire kuncogva húztam közelebb magamhoz. 

- Kiscica. - böktem meg az orrát. 

Morgás szerű hangot adott ki, amit talán dorombolásnak szánt, pihés állát cirógatva próbáltam "megszelidíteni", ellágyulva figyeltem, ahogy a szemeit lehunyva szinte belém bújik. 

- Még mindig annyira forró vagy. - sóhajtottam, és a fejem az övére hajtottam. 

- Megmaradok, ne aggódj ennyire. - motyogtam.

A tv egy idő után háttérzajjá vált, félig rajtam feküdt, és már nem is azt figyelte, csak nézett maga elé, és egyre laposabbakat pislogott, ami megnyugtatott. Eltűrtem egy kósza tincset a homlokából, halványan mosolyogva simogattam a kipirosodott arcát, és mint minden alkalommal, most is megdöbbentem azon, hogy milyen ártatlannak tűnik ilyenkor. Egy kicsit összehúzta magát, elnyílt ajkakkal, náthásan szuszogott, az egyik kezem ragaszkodóan fogta, és még ha akartam, akkor sem tudtam volna mozdulni. Hosszú percek múlva végre álomba merült, a fejem az övére hajtottam, és a szemem behunyva elvesztem a pillanatban. Számomra az ilyenek sokkal értékesebbek, mint egy csók, vagy egy kacér pillantás. Nem igazán értem azokat, akik néhány perverz pillantástól már érzelmileg padlón vannak, és annyira szerelmesek, hogy azt már képtelenség elszínészkedni. Valószínű hogy nekik az jelenti a boldogságot, hogy egy héten akár többször is "összebújnak", de az igazi szeretet azt hiszem nem ebben rejlik, és nem is abban, hogy folytonosan tapogatjuk a másikat. Egy aranyos mosoly, vagy egy csillogó tekintet, szerény véleményem szerint sokkal többet mond el, mert ezek a gesztusok még a legrosszabb pillanatban is őszinték. Ha elvonatkoztatok néhány ténytől, igazán megnyugtató a mostani helyzetünk, minden olyan békés, és olyan érzés, mintha a házon kívül megfagyott volna az élet. 

Az órák rohamosan repkednek a fejünk felett, ő még mindig alszik, én néha átlapozom a csatornákat, de nem igazán ragadja meg a figyelmem egyik film sem. Kezd sötétedni, pedig még egészen korán van, az ég alja kezd szürkülni, és ennek hatására engem is elnyom valami. Édesen hortyog, tudom hogy náthás, de mégsem bírok nem elmosolyodni, olyan, mintha teljesen kiütötte volna magát. A hője lejjebb ment, ami egy jó jel volt, viszont az én jobb oldalamból kezdett távozni az élet, teljesen elzsibbadtam, próbáltam egy kicsit arrébb mozdulni, hogy újra legyen vérkeringésem, de abban a pillanatban kótyagosan felemelte a fejét, és valami olyasmit motyorgott, hogy ne menjek el.

- Nem megyek sehova, ne aggódj, feküdj csak vissza. - noszogattam, és amint lerakta a fejét, aludt is tovább. 

Felsóhajtva egy puszit nyomtam a homlokára, utána csak annyit vettem észre, hogy én is kezdek kimerülni, és ki tudja mikor, én is kidőltem.

Mikor megébredtem, éreztem, hogy valami reszket, és amikor tudatosult bennem, hogy mi a helyzet, hirtelen kipattantak a szemeim, és rémülten néztem rá. Gyorsan magamhoz kellett térnem, a látásom nem volt teljesen tiszta.

- Mi a baj, Niall? - kérdezgetten tőle megszeppenve, de nem válaszolt, csak összeszorított szájjal rázta a fejét. 

Feljebb nyomtam magam, hogy normálisan lássam, elfehéredett arccal meredt rám, mire én ijedten fogtam a kezeim közé. 

- Válaszolj! - kérleltem halkan, és a szemét fürkészve próbáltam kitalálni, mi a baj. 

Újra fejrázást kaptam válaszul, aztán hirtelen, minden előzmény nélkül felpattant, és futva a földszinti fürdő felé vette az irányt. Miután észhez tértem, utána iramodtam, addigra már a wc felett görnyedt. 

- Menj ki! - utasított, és hangosan levegő után kapkodott. 

Tiltakozni kezdtem, és mellé léptem, mire megint próbált elküldeni, de nem tudta befejezni a mondatot. A fogaim összeszorítva nyomtam a homlokára a tenyerem, és kitartóan simogattam a hátát. Szaporán vette a levegőt, és amikor úgy érezte, hogy távozott az a semmi kaja, amit megevett ma, lehúzta, és egy adag papír társaságában nyöszörögve levágta magát a járólapra, és a kád szélének dőlt. 

- Mondtam, hogy menj ki. - motyogta, és a fejét a térdének támasztotta. 

- Miért kellett volna kimennem? Ha azt hiszed, ez elrettent valamitől, akkor tévedsz. 

- Már elfelejtettem, hogy milyen szar érzés ez. Hetente voltam szarul a piától, de ehhez nem lehet hozzászokni. - mondta, és a száját elhúzva lehúzta a papírt is.

- Most beteg vagy, szerintem ez össze sem hasonlítható azzal. Az a saját hülyeséged miatt volt, erről meg nem tehetsz. 

- De arról igen, ha megfertőzlek.

- Figyelj, miattam nem kell aggódnod. Az a cucc szerintem mindent kiölt a szervezetemből, és egy darabig szerintem ki is fog. Ha tetszik, ha nem, nem foglak békén hagyni, főleg nem most. - mondtam magabiztosan, és halványan mosolyogva megsimítottam a haját.

Elég fura szituációban voltunk most, ő összegörnyedve ült a hideg padlón, én pedig erősnek mutatva magam próbáltam az életben egyszer nem szerencsétlennek látszani, és uralni a helyzetet. Fájt, hogy így kellett látnom, inkább lettem volna én beteg, de többször ne forduljon elő ilyen. Megviselt, de próbáltam a jó oldalát nézni, gondoskodhatok róla, leshetem az összes kívánságát, és kedvemre szolgálhatom ki. 

- Menjünk fel, ne gubbassz ezen a hideg kövön. 

Lassan felállt, az összes mozdulatát árgus szemekkel figyeltem, megkapaszkodott néhány pillanatig, és elindult kifelé. Átkaroltam a derekát, és megadtam neki a lehetőséget, hogy rám támaszkodjon, de ehelyett csak magához húzott, és egymásnak dőlve elvánszorogtunk a szobáig. Egy kicsit jobban nézett ki, mint eddig, de nem tudtam, hogy ez az állapot meddig fog tartani. Egyből a fürdőbe ment, és percekig sikálta a fogait, míg én az ajkamat rágcsálva összehajtottam néhány ruhát, és Daisyt az ölembe véve lehuppantam az íróasztal mellé. Lapok hevertek egymáson, tele szöveggel, átfirkálásokkal, hangjegyekkel, és hasonlókkal, a kíváncsiság szinte lyukat fúrt az oldalamba, de nem volt szívem hozzányúlni egyikhez sem, akármilyen kupi is volt. Morcos macskám nyávogással adta tudtomra, hogy nem egészen ez az, amire vágyik, kiszabadult a karjaim közül, és újra, meg újra körbejárta a szobát. Morgást hallottam az ágy túloldaláról, összehúzott szemöldökkel másztam el addig, és amikor megláttam mit művel, kis híján összeestem a nevetéstől. Niall nadrágja életre kelt, szegény fújva vergődött benne, az ágy szélén támaszkodtam, és próbáltam kiszabadítani, de teljesen belegabalyott. Kidugta a fejét az egyik láb résznél, megszeppenve nézett rám az apró szemeivel, aztán édesen nyávogott egyet, mire a nevetésem lassan nyöszörgésbe ment át. Segítettem neki kibújni belőle, a mellkasomhoz fogtam, és a puha szőrébe temettem az arcom. Egy kezet éreztem a hátamon, mellém lehuppanva szinte rám dőlt, és Daisy a kezemből szinte szaltózva ugrott az ölébe. 

- Mi a helyzet, Manó? Látom, már megint túl sok kaját kaptál. - simogatta meg a hasát, mire dorombolva a hátára fordult. 

- Most ezt úgy mondod, mintha te nem ennyit adnál neki. - forgattam meg a szemeim, de ezzel ellentétben óvatosan tapogattam, és ellenőriztem a lázát, aminek szerencsére már nyoma sem volt.

- Hogy érzed magad? - kérdeztem halkan.

- Határozottan jobban. Azt hiszem már nem lesz gond. - mosolyodott el, amivel nekem is sikerült egy halvány mosolyt varázsolnom magamra.

- Azért ne szaladjunk ennyire előre. - mondtam.

Daisy a tappancsait felfelé tartva élvezte, ahogy kényezteti, és hangosan dorombolva fejezte ki a szeretetét iránta. 

- Szeret téged. - mosolyogtam ellágyulva. 

- Ezt most te mondod úgy, mintha téged nem szeretne. 

Kivételesen egyet értettem vele, nem is akartam, hogy ilyen semmiségen kezdjünk el vitázni, hogy kit szeret jobban a macska. Csak élveztem, hogy ilyen nyugodt minden, és ha elvonatkoztattam néhány ténytől, teljesen gondtalanak éreztem magam. 

- Mondtam már, mennyire szeretem, amikor ezt csinálod? - kérdezte halkan, és sóhajtva mégjobban hozzám bújt.

Ujjaimmal a tarkóját, és a rövid hajszálait piszkálgattam, magam sem tudom miért pont ez, talán mert én is szeretem.

- Nem, de mondhattad volna előbb is. -kuncogtam.

- Sokkal többet segített ez, mint az a bogyó, amit bevettem.

- Ezt csak te gondolod így. - csóváltam a fejem.

- Tulajdonképpen szeretem, ha megérintesz. Bárhol. - tette hozzá, mire kedvem lett volna lerohanni, de csak vöröslő arccal meredtem magam elé.

- Lehet, hogy megint kezdesz lázas lenni. - tapasztottam a kezem a homlokára. - Értelmetlen dolgokat beszélsz össze-vissza.

- Teljesen tisztában vagyok azzal, mit beszélek, úgyhogy ez most nem jött be. - tolta ki a nyelvét.

- Jót tenne neked egy kiadós pancsolás. - paskoltam meg gyengén az arcát.

- Ugye jössz te is? - kérdezte lelkesen.

- Bekísérlek. 

- Maradsz. - jelentette ki.

- Megengedem a vizet. - alkudoztam.

- Megmosod a hátam. - vigyorgott rám összehúzott szemekkel.

- Persze. Feleségül esetleg ne menjek hozzád? - kérdeztem, persze csak költőien.

- Most hogy így felhoztad....

- Megengedem a vizet. - szögeztem le.

Ezután csödben piszkáltuk Daisyt, nem volt hajalndó megmozdulni, ezért maradtunk. Az előző kérdésemmel semmi szándékom nem volt, de mégis képes lett volna belebonyolódni, és a végén azt kihozni belőle, hogy komolyan gondoltam. Ez annak a jele volt, hogy kezd javulni, és már nincs komolyabb baja. Szerencsés, hogy nála az influenza eddig tart, néhány órányi rosszullét, utána megtörténik, aminek meg kell, és napokon belül kiheveri. Mondjuk a fáradtságát nem tudja titkolni, de talán ez rajta így ütközik ki. 

Mikor Daisy már kikészült attól, hogy össze-vissza fogdoztuk, és dögönyöztük, hajlandó volt rászánni magát arra, hogy vegyen egy fürdőt, az ígéretemet betartva indultam előre, aztán egy hirtelen mozdulat, és én kerültem a kádba elsőnek.