41. rész

• Niall Horan

Rémülten futkoztam az előtérben, segítséget kértem emberektől, akik össze vissza irányítgattak, de orvos sehol sem volt. Zihálva rohantam végig egy üres folyosón, még mindig nem tért magához, én pedig kezdtem bepánikolni, soha az életben nem bocsájtanám meg magamnak, ha valami komolyabb baja esne. Egy nővér szaladt utánam, és terelt a vizsgálóhoz, de innen már nem mehettem tovább, az orrom előtt csapták be az ajtót és magamra maradtam. A hajamba markolva zuhantam le az egyik műanyag székre, olyan voltam mint egy dilis, aki pillanatokon belül robban, gyilkossági hajlamaim voltak, halottan akartam látni azt a szemetet. 

Valaki megérintette a vállam, ijedten ugrottam meg, és néztem a mellettem álló nővérre, aki tőle jött ki.

- Uram, ön jól van? - kérdezte, és furcsán méregetett.

Reflexből rámorogtam volna, hogy hagyjon békén, és menjen innen, de mégsem lehetek egy bunkó segg, ezért sóhajtottam egyet, és megpróbáltam nem remegő hangon válaszolni. 

- Megvagyok. - nyöszörögtem, és megdörzsöltem az arcom. - Mi van Hayleyvel? - kérdeztem reménykedően.

- Ezt még pontosan nem tudjuk, elvégeznek néhány vizsgálatot, és utána majd többet mondhatunk. Esetleg ötlete, hogy mi okozhatta az ájulást?

- Nem tudok semmit, mire felértem a hotelba, már így találtam, és... - itt elcsuklott a hangom, tehetetlenül belekapaszkodtam a nadrágomon lévő szakadásba, és megmarkoltam.

- Nyugodjon meg, minden rendben lesz. Ha megtudok valamit, azonnal szólok. - veregette meg a vállam, és visszament.

A fogamat csikorgatva néztem utána, amikor kinyitotta az ajtót, megláttam az ágyon fekve, több ember volt körülötte, aztán kattant a zár, és újra egyedül voltam.

Soha nem hittem volna, hogy az elkeseredttséget és a dühöt egy vékony hajszál választja el egymástól, most pontosan nem tudom, hogy melyik oldalon álltam, talán mindkettő, de már nem tudtam tisztán gondolkodni. Hirtelen felpattantam, úgy éreztem nem tudok mit kezdeni magammal, nem igaz, hogy még a rendőrség sem tud intézkedni ezek ellen, csak ülnek a babérjaikon, és néznek ki a fejükből, hiába van az a szemétláda bezárva a házba, valahogy mégis eljutnak idáig a baromságai. Biztos vannak valami beépített emberei, vagy nem tudom, de erre már előbb rá kellett volna jönniük, hiszen azok a kövek, és a cetlik sem az égből potyogtak. Ingerülten belerúgtam a falba, a gyenge vakolat elporladva hullott a földre, de lehet hogy ez nem volt jó ötlet, éles fájdalom nyilalt a lábujjamba, és magamban nyöszörögve estem vissza a székre. A fejemet a térdemnek nyomva szorítottam a cipőm, a feszültséget felváltotta a fizikai fájdalom, és a fejem egy kicsit kitisztult. Elgondolkodtam a nővér kérdésén, halvány gőzöm sem volt a rosszullétének okáról, ha a kajával lett volna gond, akkor.... A többiek! Előkaptam a telefonom, tárcsáztam a híváslistában az utolsó számot, ami Zayné volt, a körmöm rágva vártam, hogy felvegye, néhány csörgés után megszűnt az idegesítő csipogás.

- Haver, csak négy szoba van köztünk, nem igaz, hogy ennyire lusta vagy. - nevetett bele a telefonba. A legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy nincs jól.

- Nem vagy rosszul? - rohantam le, és a hangom zaklatott volt. 

- Nem, miért lennék? És miért vagy ideges? - kérdezte furcsán.

- Nézd meg a többieket is, kérlek! 

- Mi történt Niall, miért nem te nézed meg? - kérdezősködött, és éreztem, hogy a türelmem megint közelít ahhoz a bizonyos határ felé.

- Zayn, a kórházban ülök, Hayley ájultan hevert a padlón, amikor benyitottam a szobába. - motyogtam, és a tincseimbe markoltam.

- Micsoda? - szökött fel a hangja néhány oktávval.  - 2 perce mentek el, semmi bajunk nincs. Liam azt mondta Sophiával volt utoljára, nem hívod fel őt? Lehet hogy tud valamit. 

Válasz nélkül lecsaptam a telefont, és vadul keresgéltem a névjegyek közt. Ha nem a kajával volt gond, akkor valami más lehet a dologban, ami egyáltalán nem kecsegtet sok jóval. Erősen nyomkodtam a hívás gombot, azt hittem ettől majd hamarabb felveszi, de tévedtem, már majdnem le akartam tenni, amikor csilingelő hangon beleszólt. 

- Szia Niall! Mi újság? Hayley jobban van már? 

- Már akkor is rosszul volt? - hördültem rá, és abban a percben néhány szál hajamtól könnyes búcsút vettem.

- Látszott rajta, hogy nem érzi jól magát, de azt mondta, hogy hagyjam, jobban lesz. - mondta, és a hangja egyre halkult.

A fogamat összeszorítva bontottam a vonalat, legszívesebben azonnal a falhoz vágtam volna, hogy darabokra essen, de ez jelenleg nem volt megoldás a problémáimra. Tudtam, hogy teljesen feleslegesen vagyok mérges Sophiára, de  könnyebb volt őt hibáztatni, mert ha csak néhány perccel több időt tölt vele, talán ezt az egészet ki lehetett volna küszöbölni, és most nem lennénk itt. 

A telefonom harmadszorra is rezegni kezdett, Sophia volt az, türelmetlenül próbált elérni, aztán meguntam, és a fülemhez csaptam a készüléket.

- Niall, meg kell hallgatnod! Le ne tedd! - szólt bele dühösen.

Válaszul csak mordultam egyet, most valahogy nem volt kedvem a mentegető szöveghez.

- Hayley nem panaszkodott neked reggelente, hogy rosszul van? - szegezte nekem a kérdést.

- Nem. - válaszoltam tömören.

- Esetleg nem volt fáradékony? Nem vetted észre, hogy mostanában sokat eszik?

- Nem. 

- Figyelj, nem lehet, hogy terhes? - kérdezte egy kicsit félénken.

A szemeim tágra nyíltak, a telefon majdnem kicsúszott a kezemből, lelki szemeim előtt egy kisbaba jelent meg. Valószínüleg csak néhány pillanat múlva kezdett járni az agyam, végigpörgettem a fejemben a dolgokat, és megállapítottam, hogy ez lehetetlen. 

- Mi nem... - hebegtem, és a szemem összeszorítva próbáltam nyugtatni magam.

- Nem védekeztetek? - kérdezett vissza.

- Sophia. - nyikorogtam, és a tekintetemmel meg tudtam volna sütni azt a szerencsétlen legyet, ami a folyosón repkedett. - Nem feküdtünk le. - motyogtam vörös fejjel, akaratlanul is néhány forró helyzet jut az eszembe.

Szinte láttam magam előtt, ahogy a szája "o" alakot formál, és lassan leesik neki, mit is akarok ezzel mondani.

- Akkor nincs ötletem. - mondta halkan.

Nem válaszoltam, beállt a kínos csend, én pedig úgy döntöttem, nem hallgatom tovább a zúgást, kinyomtam.

A fejemet a hideg falnak támasztottam, Sophia most rendesen beleültette a bogarat a fülembe, nem a terhességet illetően, az 100%, hogy nem lehetséges, kezdtek a gondolataim az ételek felé kalandozni. Kétségbeesetten kutattam a fejemben, hogy mikor volt olyan alkalom, amikor valamiből csak ő evett, de semmi nem jutott eszembe. Mindig mondja, hogy kóstoljam meg, és ha már nem kell neki, akkor eltűntetem a maradékot, szóval nem jutottam semmire, megint beleütköztem egy akadályba.

Nyílt az ajtó, felkaptam a fejem, egy fehér köpenyes alak lépett ki rajta, hallani akartam, mi van vele, de legszívesebben a fülemet befogva futottam volna el.

- Mr. Horan, megengedi, hogy önt is megvizsgáljuk? - kérdezte, és egy lapra firkált valamit.

- Hogy van Hayley? - tudakoltam nem is figyelve a kérdésre.

- Most nem mondhatunk semmit, előbb önt is meg kell vizsgálnunk, veszélyben lehet.

A vérnyomásom leesett, éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel, bólintva felálltam, és az orvost követve becsoszogtam a vizsgálóba. A pillantásom azonnal az irányába vándorolt, pont akkor tették át egy másik ágyra, még mindig nem ébredt fel, és csövek lógtak a karjából. Dermedten álltam középen, egy nővér diszkréten arrébb lökdösött, hogy ki tudják vinni, nem akartam, hogy elvigyék, tudnom kellett, mi van vele. Az ágy felé tereltek, magam elé bámulva lehuppantam rá, az orvos pedig elém gurult egy székben.

- Először is, felteszek néhány kérdést, szeretném, ha őszintén válaszolna. Ezek a barátnőjére és önre is egyaránt vonatkoznak. - kezdett bele, én pedig csak bólintottam. 

Az ujjam tördelve vártam a kérdéseit, valamit kotorászott néhány lap között, és a tekintete megállapodott rajtam.

- Nem tapasztaltak fejfájást, hirtelen hányingert vagy szédülést? 

Megráztam a fejem, Hayley sosem mondta, hogy rosszul van, és én csak akkor produkálok ilyen tüneteket, ha beteg vagyok. Az pedig nem túl gyakori.

- Görcsös hasi fájdalom, hasmenés, végtagok zsibbadása? Esetleg nehéz légzés, memória zavar?

Újra nemmel válaszoltam.

- Ez különös. Ettek valamilyen tengeri, vagy esetleg romlott ételt?

Nemlegesen ráztam a fejem, tudtam, hogy ezekre a kérdésekre van szükség ahhoz, hogy kiderüljön, mi a gond, de a lényegre akartam térni.

- Milyen növények vannak a közvetlen környezetükben, vagy a helységben, ahol legtöbbet tartózkodnak?

- Néhány szál rózsa van az asztalon, az első takarítás után került be a szobánkba. - mondtam halkan.

- Értem. Nos, semmi közöm a magánéletükhöz, de szükségesnek érzem, hogy rákérdezzek. Átkértük a londoni kórházból az adataikat, és láttuk, hogy a barátnője elég sokszor volt kórházban, nem túl szokványos sérülésekkel. Nem állnak esetleg valakivel nem túl barátságos viszonyban? Tudja, olvasok újságot... - piszkálta a tolla végét.

- Fogalmam sincs, mit olvasott, és mit nem, de az igaz, hogy van egy ember, akivel nem éppen ápolunk baráti viszonyt. És igen, többnyire ő felelős ezekért. Hiába tartom a kapcsolatot a rendőrséggel, mindig történik valami, és tehetetlen vagyok. - hajtottam le a fejem, és belekapaszkodtam a nadrágomon levő vágásba. 

- Nem lehetséges, hogy itt van? - kérdezte, és éreztem, hogy ez a beszélgetés kezd egy kicsit más irányba terelődni.

- Nem, de erősen az a gyanúm, hogy van néhány téglája, ha érti. 

- Nem vett észre furcsa embereket az ételük közelében? 

A fejem ráztam, a hajamba túrtam, és egyre jobban kezdtem elveszteni a reményt. 

- Ne aggódjon, helyre hozzuk a barátnőjét. - veregette meg a vállam együtt érzően.

Utána megvizsgált, magam elé bámulva ültem, és megállás nélkül pörgött az agyam, elindultam egy szálon, de állandóan beleütköztem valamibe, és megint nem jutottam semmire. Sosem lesz ennek vége. Teljesen érzelem mentesen néztem, ahogy vért vesz tőlem, valahogy most nem rendített meg, ötünk közül talán én viselem ezt legnehezebben, de most meg sem rezzentem. 

- Az eredmények egy órán belül érkeznek, majd jelentkezem. - mosolyodott el. - Grace, kérem kísérje a kisasszonyhoz. - intett a nővérnek, és felsegített.

Amikor megbizonyosodott arról, hogy nem fogok sem összeesni, sem elájulni, elengedett, és átadott Gracenek. Idétlenül csoszogtam végig a folyosón, egy másik szárny felé vettük az irányt, ahol már többen voltak, és néhányan meg is bámultak, de most ez érdekelt a legkevésbé. Kinyitott egy ajtót, mosolyogva terelt be rajta, és már nem jött utánam, ebből tudtam, hogy itt van. Félve néztem jobbra, ott feküdt összegömbölyödve a takaró alatt, már aludt, és ez egy kicsit megnyugtatott. Kerítettem magamnak egy széket, az ágya mellé húztam, és leültem mellé. Egy halvány mosolyra húzódott a szám, szerettem nézni, ahogy alszik, olyan törékenynek és aprónak tűnt, de most azt kívántam, bárcsak ne aludna. Eltűrtem egy kósza tincset az arcából, édesen felsóhajtott álmában, amikor megsimítottam az arcát, és egy puszit nyomtam a fejére. Magamat okoltam azért, hogy most itt vagyunk, mert nem figyeltem eléggé, látnom kellett volna rajta, hogy nincs jól, de valahol úgy érzem, az ő makacssága is benne van a dologban. Szólnia kellett volna, és nem elküldeni Sophiát, engem is felhívhatott volna, mert azonnal rohantam volna, ezt ő is tudja. Soha nem rémültem meg annyira, mint akkor, amikor megláttam a földön, az első gondolatom az volt, hogy túl későn érkeztem, és... Nem, nem is akarok erre gondolni, már jól van, és ez a lényeg. 

Újra és újra feltérképeztem az arcát, mindig felfedeztem rajta valami különlegeset, végigsimítottam a szeme alatt, és néztem, ahogy hosszú szempillái néha megrebbennek. Ha figyelmen kívül hagytam néhány dolgot, akkor olyan volt, mintha otthon lennénk, és semmi sem történt volna, egy darabig jó volt ezt elhitetni magammal, és nem is emésztettem magam feleslegesen. Érdekes volt, hogy a közelében még véletlenül sem fordult meg a fejemben az, hogy élve megnyúzzam az apját, vagy felhívjam a rendőrséget, és órákat panaszkodjak nekik. Elfoglaltam magam azzal, hogy gyönyörködtem benne, a haját fésülgettem, vagy a kezét fogtam, türelmesen vártam, hogy felkeljen, tudtam, hogy pihennie kell. 

Néhány perc múlva élesen szívta be a levegőt, kótyagosan pislogott néhányat, és felém nyújtotta a kezét.

- Szia. - mondtam halkan, és egy puszit nyomtam a tenyerébe. - Hogy érzed magad?

Néhány pillanatig ébredezett, és hunyorogva nézett rám, nem mondott semmit, csak szomorúan elmosolyodott.

- Elájultam igaz? - kérdezte nyöszörögve.

Vonakodva, de bólintottam.

- A földön találtalak meg. Próbáltalak felébreszteni, de nem ment. - hajtottam le a fejem.

- Én szólni akartam, csak... - csuklott el a hangja.

- Semmi baj, ezért ne sírj. - simítottam meg a haját, és halványan rámosolyogtam.

- Nem tudom mi történt, csak hirtelen rosszul lettem, és amikor indultam a telefonért, elestem. - pityergett, és átölelte a nyakam. 

A hátát simogatva próbáltam nyugtatni, most már mindent értettem, már csak az orvosra kell várnunk, hogy megmondja, miért is történt ez. 

- Ugye nem kórházban vagyunk? - dörgölte meg az arcát.

- De, már megvizsgáltak, nemsokára jön az orvos. - töröltem le a könnyeit, és egy gyengéd puszit nyomtam a homlokára. 

Csak emlegetnem kellett, nyílt az ajtó, egy nővér jelent meg egy kocsi szerűséggel, amin infúziók és tűk voltak, mire én láthatóan összerezzentem, és görcsbe ugrott a gyomrom. 

- Üdvözlöm Kisasszony, Dr. Williams vagyok, én vizsgáltam. Megkaptuk az eredményeket, sajnos bejöttek a megérzéseim. A jó vagy a rossz hírrel kezdjem? - kérdezte.

Megszorítottam Hayley kezét, bíztatóan rápillantottam, és inkább a rosszat választottam.

- A vérvizsgálat alapján kiderült, hogy a Kisasszony vérében agresszív méreganyagok találhatóak. A legnehezebben beszerezhető illegális anyagok közt van, nem gyakran találkozunk vele, ezért ez az eset meglepett minket. Egy bizonyos Katapán nevű, összetett szerről van szó, ami folyékony halmazállapotú, teljesen színtelen és szagtalan, szóval ha figyeltek volna rá, akkor sem vették volna észre. Nem azonnal hat, napok, akár hetek is eltelhetnek, mire hatással lesz az emberi szervezetre, lassan gyengíti le az immunrendszert, és amikor már nagyon súlyos a helyzet, a szervek leállásához vezethet, végül halálhoz, ha nem kezelik időben. De nem kell aggódniuk, önök időben érkeztek, elkezdjük a kezelést, és ha minden jól megy, akkor holnap délelőtt el is hagyhatják a kórházat.

Ez elég rosszul hangzott, először kezdtem megrémülni, és valamilyen szinten hatalmas szerencsének tartottam, hogy ez most történt meg, és nem később. 

- 3 infúziót fog kapni, ami lebontja, és semlegesíti ezt az anyagot, ez holnap reggelre le is megy, utána még egyszer veszünk vért, és ha jók az eredmények, indulhatnak is, és megígérem, hogy nem találkozunk többet. - mosolyodott el. 

A mellkasom már nem szorított annyira, fokozatosan kezdtem el megkönnyebbülni, és már alig vártam, hogy holnap legyen, és elhúzhassunk innen. Holnap után délután pedig indul a gépünk New yorkba, és sosem fogunk  visszajönni ide, ha nem muszáj. 

Bekötötték neki az infúziót, az orvos sok sikert kívánva elbúcsúzott, és újra kettesben maradtunk. Fáradtan hanyatlott vissza a párnára, angyalian mosolygott rám, végre láthattam azt a csodaszép mosolyát, most volt rá a legnagyobb szükségem.

- Elrontok mindent. - motyogta, és a kezét az arcomra simította.

- Ne mondd ezt. - ráztam a fejem rosszallóan.  

- Meguntam ezt az ostoba játékot, Niall. - sóhajtotta, és kicsúszott az ágy szélére, hogy közelebb legyen hozzám. 

- Nemsokára minden rendben lesz, ígérem. - mosolyogtam rá, és igyekeztem ezt a legkomolyabban gondolni, habár már én is elég biztonytalan voltam ezzel kapcsolatban.

- Utálom, hogy ilyen életem volt eddig. - nézett rám könnybe lábadt szemekkel.

- Ez ellen sajnos már semmit nem tudunk tenni, de szeretném, ha most ezt egy kicsit félre tennéd, inkább gondolj arra, mennyi mindent csinálhatunk még együtt. - jobb volt erre gondolni, szerettem a jövőre gondolni, vele bármit képes voltam elképzelni.  

- Mire gondolsz? - kérdezte szipogva.

- Itt lesz majd a karácsony is, veszünk fát, és feldiszítjük, sütünk mézeskalácsot, és az egész ünnepet a kanapén ülve fogjuk tölteni, ilyen menő rénszarvasos cuccokban, és bundás zoknikban. Utána átesünk a turnén, néha jössz majd velem, és amikor vége, elmegyünk egy szigetre, és pihenünk. Meg amit még szeretnél, nem tudom. - piszkálgattam a haját. 

- Örülök, hogy neked ilyen szép terveid vannak. - hajtotta le a fejét.

- Ezt most úgy mondtad, mintha valami idegen csajjal akarnám ezeket csinálni. - nyúltam az álla alá, és kényszerítettem, hogy rám nézzen.

- Nem, nem úgy értettem, csak...

Mielőtt belemennénk valami fájdalmas témába, szükségesnek érzem, hogy eltereljem a témát.

- Nem vagy éhes, vagy szomjas? Ne hozzak neked valamit? - kérdeztem, és végigsimítottam a szeme alatt.

- Nem kell, köszönöm. Azt hiszem te vonzóbb vagy, mint egy szendvics a büféből. - nevetett fel erőtlenül.

- Ez nagyon hízelgő. - hajoltam közelebb, és gyengéden megcsókoltam.

Erre volt szükségem ahhoz, hogy egy kicsit feltőtődjek, és ne legyek ennyire levert belülről, nem tartott sokáig, de úgy éreztem, most már teljesen ép vagyok, és tudtam, hogy ezzel nem vagyok  egyedül. Nem engedte, hogy elhúzódjak, karját a nyakam köré fonta, az ajkaimra pihegett, amitől én egy pillanatra megszédültem. 

- Hoznom kellene ruhákat. - motyogtam, és egy puszi után megtámaszkodtam a feje mellett, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Igen, rám férne egy zuhany. - fintorgott. 

- Mire lecsöpög az infúzió, addigra visszaérek.  -  simítottam meg a haját.

- Nem akarom, hogy elmenj, de ha most elengedlek, előbb jössz. - piszkálta a szemembe lógó frufrum.

- Nem hagylak egyedül, hívok ide valakit, Mark jó fej, ő majd vigyáz rád. 

- Az egyik testőrőd? - kérdezte a szemöldökét felvonva.

- A legcukibb edző a világon. - nevettem fel. 

Gyorsan telefonáltam neki, és negyed óra múlva az ajtóban jelent meg a szokásos hátizsákját szorongatva. Tartottam egy kisebb előadást, bemutattam őket egymásnak, és úgy látszik, kedvelni fogják egymást.

- Biztos nem kell semmi ruhán kívül? - kérdeztem a hajam igazgatva.

Csak egy fejrázást kaptam válaszul, Mark a fenekemre csapva utasított, hogy menjek már, vagy "megbüntet", és az edzéseket bővíti negyed óra fekve nyomással. Utoljára megparancsoltam neki, hogy le ne merje venni a szemét róla, és ne engedjen be senkit, aki nem nővér, vagy orvos. Egy utolsó intés után hosszú léptekkel indultam meg a lépcső felé, most nem volt sem idegzetem, sem kedvem ahhoz, hogy liftezzek, akármennyire tiltakozott a térdem, sétáltam lefelé négy emeletet. Felvettem egy kórházi maszkot, a napszemüveget, a kapucnit a fejemre rántva megkértem egy biztonsági őrt, hogy engedjen ki egy vészkijáraton, most volt a legkevésbé szükségem sajtósokra, és paparazzikra, ha elől mennék ki, biztos nem tudnám megállni, hogy ne szóljak oda valamit, de ezt az örömöt nem adhatom meg sem nekik, sem a menedzsmentnek. A szemem sarkából láttam őket, ahogy a bejárat előtt táboroznak, csoportokban állnak, és néhol egy nagyobb kamerát is véltem felfedezni, szóval jobban tettem, hogy nem arra mentem. Elég az is, hogy holnap minden újság elején A4-es méretben fog megjelenni a könnyes arcom, nem kell nekem még több hiszti. 

Próbáltam elvegyülni, teljesen átlagosan sétáltam el egy üres taxiig, és észrevétlenül beültem. Út közben egy dugóba keveredtünk, úgy döntöttem, hogy ezt nem várom ki, meg sem néztem milyen bankjegyet nyomok a sofőr kezébe, kiszálltam, átrohantam néhány autó előtt, és az arcomat gondosan elrejtve sétáltam végig a hátsó utcán. Elég röhejesen jutottam be, meg kellett küzdenem néhány kukával, és a biztonsági zárral, de hála istennek csak annyit kellett tennem, hogy megrángatom néhányszor, és beleintegetek a kamerába. Fellélegeztem, amikor végre a folyosóra értem, összetalálkoztam néhány emberrel, szerkesztőkkel és a rendezőnkkel, de hamar leráztam őket, csak az lebegett előttem, hogy minél hamarabb visszajussak, legszívesebben el se jöttem volna, de szükség van ruhákra. Unottam húztam le a kártyát, vártam a csippanást, hogy végre bemehessek, lerúgtam a csizmám, lehajoltam, hogy arrébb rakjam, de ekkor egy erős ütés érte a hátam. Előre estem, a fejem bevertem a falba, megszédültem,  vékony kar fonódott erősen a nyakam köré, foltokat láttam magam előtt, a testem szinte a padlóhoz szögezte, és egy nehéz, hideg fémtárgy nyomódott a homlokomnak. A védekezés nem ment, teljesen leszorított, a hátamba és a fejembe nyilaló fájdalomtól szinte megbénultam. 

- Na, milyen a vakáció? - hallottam egy női hangot. 

Fokozatosan kezdett kitisztulni a látásom, először hosszú, sötétbarna hajat láttam, utána az arcát is, és amikor felismertem, mintha újból fejbevágtak volna. Mozdulni sem mertem, zihálva néztem a fejemnek nyomuló pisztolyt, és ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, az életemnek itt van vége.