35. rész

Hangos csörgés hasított a megnyugtató csendbe, szinte felültem az ágyban annyira megrémültem, azt sem tudtam hol vagyok. Niall élesen szívta be a levegőt, karjai leestek a derekamról, és félig alva kutakodott a telefonja után. Bontotta a hívást, gyengéden visszanyomott a párnára , egy puszit nyomott a hajamba, és mormogva kimászott az ágyból.

- Pihenj csak, kimegyek. - motyogta.

A fejem félig belesüppedt az ágyneműbe, a hajam beborította az arcom, elsöpörtem a tincseket, és hunyorogva az órára pillantottam. Reggel 7 óra. Visszahanyatlottam a párnára, néhány pillanat múlva sikerült visszaaludnom, és elnyelt a békés sötétség.

Nem tudom mennyi idő múlva ösztönösen kezdtem tapogatózni, de nem volt mellettem senki, aztán rájöttem, hogy Niall valószínüleg lent van. Arrébb csúsztam, beletemettem a fejem a párnájába, néhány percig az illatát szipákolva ébredeztem, de összeszedtem magam, és felkeltem. A hajam egy laza copfba fogtam, hogy mégse nézzek ki úgy, mint akit felkapott egy hurrikán, és ellenőriztem, hogy meg van-e még a sebtapasz az arcomon. Letotyogtam a lépcsőn, halkan lépdeltem a nappali felé, Niall a hajába túrva, görnyedten ült a kanapén, és mereven bámult valamit az asztalon. Addig nem vett észre, amíg le nem ültem mellé, és a hátára simítottam a kezem. Felkapta a fejét, kapkodva felfordította az újságot, és elmosolyodott. De ez nem volt igazi mosoly, a szemei nem mosolyogtak.

- Mi a baj, Niall? - kérdeztem halkan, és felhúztam a lábaimat. 

- Semmi, minden rendben. - dőlt hátra, és közelebb vont magához.

- Nem Niall, rosszul hazudsz. Látom rajtad. 

A tekintetét kerestem, lehajtotta a fejét, nem nézett rám. Az ölébe emelt, és a nyakamhoz bújt, puha haját az arcomhoz dörgölte, nem látta, hogy elvettem az újságot az asztalról. Félve fordítottam meg, a sejtéseim beigazolódtak, Niallel és saját magammal néztem farkasszemet. Mellettem karikákba voltak bevágva képek, amin látszik az arcom, az egyik tegnapi volt, a másik pedig régebbi, és épp a rendőrségről vezetnek ki. Ott volt a nevem is. Az ereimben megfagyott a vér, ahogy elkeztem olvasni, az egész cikk rólam szólt, és arról, hogy büntetett előéletem van, loptam boltokból, raboltam ki benzinkútakat, és hasonlók. Hirtelen megszédültem, az újság a földre esett, és csak bámultam magam elé. Niall felemelte a fejét, elkomorult arccal nézett rám, megfogta a kezem, és egy puszit nyomott a tenyerembe. Az egész világ azt hiszi, hogy bűnöző vagyok, el sem tudom képzelni mit gondolnak most rólam, százezrek akarnak ebben a pillanatban darabokra szedni, és megkínozni, mert Niall mellett vagyok. Számítottam rá, hogy ki fog derülni, de arra nem, hogy most, és így, ilyen frankó történettel fűszerezve. A helyzet rosszabb volt, mint amit az agyam képes volt felfogni reggel, kétségbe esetten Niallre néztem, kék szemeiben aggodalom csillant, nem tudom, ő mit gondolhatott erről az egészről. A szemembe könnyek gyűltek, nem akartam sírni, de képtelen voltam uralkodni magamon.

- Niall, én soha nem bántottam senkit. - nyöszörögtem, és halkan szipogva a mellkasára hajtottam a fejem. 

- Ne sírj, Tündérem, nem lesz semmi baj. Megoldjuk, jó? Nem gondolhatnak ilyeneket rólad. 

Ujjai a hajamba vándoroltak, megnyugtatóan simogatta a tarkómat, de csak szerencsétlenül kapaszkodtam a felsőjébe, és próbáltam enyhíteni a remegésemen. 

- Megmutassam azoknak az embereknek a listáját, akik meg akarnak ölni? - mondtam a sírástól szaggatottan. 

A beszédem csuklásba fulladt, foltokat hagytam Niall szürke pólóján, de most az érdekelt a legkevésbé. Megtörtént, utálnak, és ebben az a legaggasztóbb, hogy miattam őt is bánthatják. Pontosan az ilyen pillanatokban érzem úgy, hogy még élnem is felesleges, tényleg mindig történik valami, hogy rosszul érezzem magam. Néha már képzelődöm, azt hiszem hogy ezek a dolgok direkt velem történnek meg, és mindenkit ellenem programoztak be, talán néhány kivétellel. Sok mindenen keresztül mentem már, gondoltak rólam mindent, tényleg mindent, amit csak el lehet képzelni, de hogy bűnöző lennék? Egy legyet sem merek lecsapni, inkább addig kergetem, amíg kitalál az ablakon. Soha senkinek nem ártottam egy árva szóval sem, még akkor sem, ha megérdemelték volna, mégis velem babrált ki az élet. Miért érdemlem ezt? Mit tettem? 

A testem rázta a zokogás, Niall türelmesen simogatta a hátam, néha a fülembe súgott valamit, és próbált kényelmesen elhelyezkedni, hogy ne akarjak minden pillanatban a szőnyegre borulni. Nélküle nem volt semmim, mégis úgy éreztem, hogy mellette kapom a legnagyobb pofonokat. Előtte mindig ugyan az történt, sosem ért meglepetésként, viszont mióta ide kerültem, a legváratlanabb pillanatban van mindig valami, ami miatt egy kicsit összezuhanhatok. Próbálom ezt kezelni, hogy ne akadjak ki, de egyszerűen képtelen vagyok, évekkel ezelőtt elpattant bennem valami, ami miatt nem tudom magam irányítani, pedig tényleg küzdök ellene. Nem tudok nem foglalkozni ezekkel, hiába nem akarok, mindig magamra vettem az emberek véleményét, és ez most nagyon megijeszt. Csak Niall miatt nem kezdek el csapkodni és rombolni, ő az egyetlen ok, amiért képes vagyok a kiborulásom egy szinten megállítani, mert nem akarom eltaszítani azt az egyetlen embert magamtól, aki még képes elviselni, az összes hülyeségemmel együtt. Remélem csak egy kicsit legalább annyira fontos vagyok neki, mint ő nekem. 

Könnyes szemekkel néztem fel rá, az arcán nem ült ott a szokásos kis mosolya, amit annyira szeretek, kék tekintetével aggódva fürkészett, és letörölte az arcomat áztató könnyeket. 

- Annyira utálom ezt... Bárcsak megakadályozhattam volna valahogy.  - motyogta, és az állam alá nyúlva kérte, hogy nézzek rá. 

- Sajnálom. - nyöszörögtem.

Megértően pislogott rám, egy puszit nyomott a homlokomra, és megpróbálta ülő helyzetbe tornázni magát. 

- Menjünk fel, mosd meg az arcod, utána iszol egy teát, és jobb lesz. 

A szememet megdörzsölve tápászkodtam fel, Niall aggódva méregetett, szorosan mögöttem jött, talán azt hitte, hogy bármelyik pillanatban képes lennék elvágódni. Egy kicsit szédültem, gondolom a sírás miatt lehetett, de magabiztosan kapaszkodtam a korlátba, és esés nélkül jutottam el a fürdőig. Vonakodva, leült az ágyra, én pedig becsuktam magam mögött az ajtót. Amikor szembenéztem a saját tükörképemmel, kedvem lett volna újra sírva fakadni, de ehelyett csak támaszkodtam a mosdó szélén, és farkasszemet néztem saját magammal. A szemeim vörösek voltak, az arcom felpuffadt a sírástól, és úgy néztem ki, mint egy zombi. Hideg vizet locsoltam az arcomra, a homlokomra tapasztottam a kezem, és próbáltam lehűteni magam. A hajamból is csöpögött a víz, idegesen dörzsöltem a törölközővel, hirtelen eluralkodott rajtam a düh, és abban a pillanatban megakadt a szemem Niall borotváján. A kezembe vettem, egy ideig méregettem, leültem a székre. Ha most megtenném, gyáva lennék, Niall is csalódna bennem, és lehet, hogy később én is megbánnám. Nem akartam megölni magam, ahhoz nem lenne bátorságom, csak néhány vágásról lett volna szó... De megéri? Hogy egy hülyeség miatt örökké hegek maradjanak a kezemen? Csak bámultam rá, forgattam, közben gondolkoztam, de végül arra az elhatározásra jutottam, hogy nem. Annyira elbambultam, hogy nem is vettem észre, hogy Niall az ajtót püföli, és idegesen szólongat. Gyorsan visszatettem a borotvát a helyére, megdörzsöltem az arcom, és elfordítottam a zárat, hogy be tudjon jönni.

- Hayley, az isten szerelmére. - motyogta, és kapkodva végigmért.

Felhúzogatta a pulcsim ujját, alaposan szemügyre vette a mosdót és a padlót, hátha talál valami arra utaló jelet, hogy csináltam magammal valamit.

- Mit műveltél? - kérdezte. 

- Semmit. - motyogtam, és egy kicsit elszégyelltem magam. 

- Percek óta nem hallottam semmi zörgést, és hiába szólongattalak, nem válaszoltál. Nem csinálhatsz még egyszer ilyet, mert agyvérzést fogok kapni. - szorított magához.

Éreztem hogy hevesen ver a szíve, nagy mancsaival közrefogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett.

- Figyelj Hayley. Semmi nem lehet olyan súlyos, hogy amiatt bántsd magad, mert ez a legnagyobb hülyeség a világon. Te vagy a legerősebb lány, akivel valaha találkoztam, kérlek sose forduljon meg ilyesmi a fejedben, mert megőrülök, ha ártasz magadnak bármivel is. - suttogta a homlokomnak dőlve.

A szívem megremegett, bólintottam egyet, és szorosan magához ölelt.

- Amiatt is utálom magam, hogy az a szar megvágta az arcod. - motyogta a hajamba.

- Arról nem te tehetsz, Niall. - simítottam meg a tarkóját. 

- Mindegy, hagyjuk. Szedd le azt a tapaszt, keresek másikat, úgyis lejön. 

Elővette a dobozt, előkereste a krémet és a sebtapaszokat, óvatosan bekente vele a sebet, és most egy rózsaszín Hello Kitty-set kaptam. Halkan elnevettem magam, amitől ő is mosolyogni kezett, a szemei újra felcsillantak, és csodálkozva nézett rám.

- Annyira szeretem, amikor nevetsz. - mondta, és közben úgy bámult rám, mintha hirtelen átváltoztam volna valami különleges lénnyé. - Gyere menjünk, hoztam neked teát.

A kezembe nyomta a bögrét, kellemesen meleg volt, az illatából ítélve gyümölcsös lehetett, mohón kortyoltam bele, és majdnem egyszerre ittam meg az egészet. Közben Niall az ágyon elnyúlva nézett, éreztem magamon a tekintetét, leraktak a bögrét az éjjeli szekrényre, és ledőltem mellé. Egy ideig csak néztük egymást, elgondolkodva tekergette egyik tincsemet az ujjára, és percek múlva halkan megszólalt.

- Szeretnéd, ha írnék nekik valamit?

- Mire gondolsz? - emeltem fel a fejem.

- Nem tudom, csak hogy ne bántsanak. 

- Jó ötlet ez? Nekem mindegy, de valahol én is megértem őket. Lehet hogy a helyükben én is így reagálnék. Mondjuk nem nagyon rajongtam senkiért... - piszkálgattam a pólója nyakát. 

- De most már értem rajongsz. - jelentette ki büszkén, mire csak megforgattam a szemem. 

Előkapta a telefonját, hosszú percekig pötyögött valamit, néha megállt, és rám nézett, és amikor végzett, elmosolyodott.

- Szeretnéd elolvasni? - kérdezte, és felém nyújtotta. 

Először az egyik közös képünkön akadt meg a szemem, amit még akkor csináltunk, amikor sétálni voltunk, épp a vállán ülő George-ot piszkálom, ő pedig rám néz. 

"@niallhoran: Tudom hogy olvastátok a cikket, én is olvastam, arra kérlek benneteket, hogy egy szavát se higgyétek el! Hayley soha nem csinált ilyeneket, igaz, hogy nehéz élete volt, (és itt most nem az anyagiakra gondolok), de biztos vagyok benne, hogy meg sem fordult a fejében, hogy ilyet tegyen. Vannak köztetek olyanok, akikkel eléggé kibabrált az élet, ő is ilyen, akik ilyen helyzetben vannak/voltak, talán könnyebben megértik ezt. És igen, Hayley valóban a barátnőm, kérlek ne utáljátok emiatt, ő a legutolsó ember, akit valami miatt is gyűlölni kellene! 

Sajnálom, hogy ezzel most sokatok álmait  porig romboltam, de most gondoljatok bele. Örülnétek annak, ha boldogtalan lennék? Én a legjobbakat kívánom nektek, hogy boldogok legyetek, és élvezzétek az életet. Tudom, hogy ez elkeserítő, de nem fogok az ajtótokon kopogtatni, majd megteszi helyettem egy sokkal jobb, hozzátok méltó fiú, és boldogok lesztek együtt. Bármi is történjék, rám mindig számíthattok, itt leszek nektek, nem megyek sehova, ezt sose felejtsétek el! 

Ne keseredjetek el, nagyon szeretlek titeket!

Akik még most sem hiszik el, hogy boldog vagyok, azoknak üzenem, hogy nézzenek rá a képre, és gondolkozzanak el. Boldogtalannak látszom?

Niall x"

Többször végigfutottam a szöveget, és a képünket bámultam, a szívem hatalmasakat dobbant, megdörzsöltem a szemem, és a mellkasához bújtam. 

- Köszönöm. - motyogtam meghatódottan. - Szóval boldog vagy... Akkor is, amikor majd' megfulladok a zokogástól?

- Az is hozzád tartozik, szóval igen. Remélem tudod, hogy hogy értem. - simította meg a hajam.

Csak pislogtam néhányat, felnéztem rá, szinte sugárzott az arca, a szemei pedig gyémántként ragyogtak. 

- De tudod mikor lennék még boldogabb? - kérdezte, és a szemében pajkosság csillant. - Ha most megcsókolnál.

Ösztönösen mozdultam ez után a mondat után, feljebb csúsztam, közelebb húzott magához, és az ajkaira nyomtam az enyémeket. Hamar átvette az irányítást, ujjaival a hajamba túrt, finoman csókolt, mégis mohó volt. Hirtelen belemosolygott a csókba, és miután elszakadtunk egymástól, felnevetett. Arcát az enyémhez dörgölte, meglepetten simítottam végig a hátán, és a nyakamba kezdett dünnyögni. 

- Szeretlek. - motyogta a fülembe, és egy apró puszit nyomott mögé. 

Végigfutott a testemen a hideg, megremegtem a karjaiban, ő pedig magában büszkén mosolygott, mert egyetlen szavával képes volt ezt kiváltania belőlem. Úgy éreztem, itt az idő, nem várok tovább, felesleges lenne, hiszen úgyis tudom, hogy tényleg komolyan gondolom. Ezek után hogy nem tudnám komolyan gondolni?

- Én is. - mondtam halkan, és közben végigsimítottam a tarkóján.

Felkapta a fejét, fátyolos tekintettel nézett rám, mintha egy kis hitetlenkedés is megjelent volna a szemében, de csak elmosolyodott, és orrát az enyémhez simította. Szemeim lecsukódtak, a hátamra húzta a paplant, és az arcom simogatta.

- Azt akarod, hogy aludjak? - kérdeztem az egyik szemem résnyire nyitva, mire édesen felkuncogott.

- Nem, de látom rajtad, hogy fáradt vagy, pihenj egy kicsit. Jót fog tenni. - nyomott egy puszit a homlokomra.

Nem kellett könyörögnie, a fejem hirtelen elnehezült, néha ránéztem, de egyre nehezebben tudtam kinyitni a szemem, és rövid időn belül elszundítottam. 

Amikor kómásan fordultam a másik oldalamra, nem ütköztem bele Niall testébe, és összeráncolt szemekkel kezdtem keresgélni, de valószínüleg lent volt a nappaliban. Néhány percig a takarót magamhoz ölelve ébredeztem, és egy ásítást elnyomva csoszogtam le a nappaliba, de nem találtam ott. A következő célom a konyha volt, szinte biztos voltam benne, hogy ott lesz, és amikor belöktem az ajtót, a sejtéseim beigazolódtak. A pultnál ült, szorgosan pötyögött valamit a laptopján, és néha beleivott egy papírpohárba. De ami megdöbbentett, hogy egy fekete keretes szemüveg pihent az orrán, és amikor rám kapta a tekintetét, kis híján összeestem az ajtóban. Mosolyogva intett, hogy üljek le mellé, lehuppantam a székbe, és csak csodálkozva pislogtam rá. 

- Jól aludtál? - kérdezte kedvesen, mire csak bólintottam. - Itt volt Zayn, megkérdezte hogy vagy, és hozott néhány cuccot. Nem kérsz? Van süti, és ilyen lötty, nem tudom mi ez, de finom. - nevette el magát. 

A hasam azonnal választ adott a kérdésére, hangosan megkordult, elém pakolta az összes sütit, és elém csúsztatta a poharat, de én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy milyen szép. Észrevétlenül elcsórtam a telefonját, lőttem róla egy képet, és elégedetten nézegettem a végeredményt, de azért a valóságot nem adta vissza. 

- Ne fényképezgess, tudom hogy észveszejtően helyes vagyok ebben az okoska szemüvegben, de most egyél. - bökte meg az oldalam, és egy darab sütit nyomott a számba. 

Morcosan néztem rá, mondjuk teljesen igaza volt, de jelenleg a kaja nem nagyon érdekelt, hiába adott ki a hasam egyre furcsább hangokat a süti láttán. Egy darabig bámultuk egymást, én összehúzott szemöldökkel, ő kiskutya szemekkel, ami ebben az "okoska" szemüvegben még nagyobbnak tűnt. Szórakozottan ártkarolta a derekam, és egy morzsás puszit nyomott az arcomra.

- Olyan szép vagy. - motyogta a fülembe. 

Meghatódva pislogtam rá, még mindig nem hittem el, hogy időről időre ilyeneket mondogat nekem, és ráadásul olyan lágy hangon, hogy kenyérre lehetne kenni tőle. Megsimítottam az arcát, játékosan mosolygott rám, közelebb hajolt, de a telefonja hirtelen vad csiningelésbe kezdett, és egy "ajj nemár" dünnyögés után kelletlenül felvette.

- Hello Josh! Mi a pálya? - kérdezte. 

- Niall, Holly be van zsongva a csajodtól, elvileg ismerik egymást. Két perce folyamatosan sikoltozik, és sír, nem lehetne, hogy beszéljenek egy kicsit?

Nem volt kihangosítva, de még így is tisztán hallottam, hogy mit mondott Josh.  Fogalmam sincs, hogy kiről volt szó, furcsán pislogtam Niallre, ő pedig értetlen arckifejezéssel válaszolgatott.

- Biztos vagy ebben? Add oda neki a telefont, és meglátjuk. 

Felém nyújtotta a készüléket, egy ideig nem szólt bele senki, de aztán valaki szipogva a nevemet ismételgette. 

- Igen, Hayley vagyok. Bocsánat, ismerjük egymást? 

Még a hang sem volt ismerős, névről sem ugrott be, hogy kiről lehet szó.

- Nem ismersz meg? Holly vagyok, a barátnőd! - mondta hüppögve.

Hirtelen fejbe vágott a felismerés, leperegtek előttem a közös éveink, az első komoly beszélgetéseink, a sírások, veszekedések, és végül amikor bocsánatért esedezve, zokogva búcsúzott el tőlem, amikor utoljára láttam őt. Lehetséges ekkora véletlen, hogy ennyi év után egymásra találunk? A kezem a szám elé kaptam, könnyes szemekkel pillantottam Niallre, aki ijedten méregetett, és kész volt arra, hogy bármelyik pillanatban kiabálva szidja le a vonalban lévő személyt.

- Tényleg te vagy az? - kérdeztem remegő hangon.

- Igen. 

Hirtelen ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem, legszívesebben azonnal rázúdítottam volna, de csak lefagyva, sokkos állapotban szorítottam a fülemhez a telefont.