34. rész

Sziasztok!

Tudom, hogy ask.fm-en tegnap estére ígértem a részt, de arra nem számítottam, hogy állandóan közbejön valami, és nem tudok leülni írni. 

A részről nem nagyon mondanék semmit, tudom hogy megint nagyon későn hoztam, ráadásul összecsapott és zavaros is, ne haragudjatok rám, már eleggé előre gondolkodom, és legszívesebben szeretném átugrani ezt a ki tudja hány részt, amivel még szenvedni fogok. 

Nagyon szépen köszönöm a sok kommentet, elképesztőek vagytok! ❤️❤️

l.xx

Jóval a megengedett sebeséget túllépve száguldoztunk London utcáin, most már azt hiszem tudom, miért nem szeretik a fiúk, ha Louis vezet. Percenként fordult hátra, és kérdezte meg hogy Harry él-e még, és ezt addig csinálta, amíg majdnem belehajtottunk egy villanyoszlopba.

- Louis kérlek nézz már előre, itt vagyunk öten. Nem fog meghalni, de ha így folytatod akkor az is lehetséges. - morgolódott Zayn.

Igazat adtam neki, egyben szerettem volna odaérni, nem pedig mentővel. Niall velem szemben ült, bíztatóan rám mosolygott, és az ablaknak döntötte a fejét.

- Louis, lehet egy kérdésem? - nyújtózkodott Liam és a visszapillantóban próbálta felvenni vele a szemkontaktust. -  Miért kellett ehhez mindenki? Nem lett volna gyorsabb és egyszerűbb, ha ketten jöttök?

- Liam, hagyjál már. Tudod te azt jól. - felelte és csikorogva fordult be a kórház parkolójába.

A többiek csak a szemüket forgatták, gondolom tudták, hogy miről lehet szó, és én csak szerencsétlenül pislogtam. Biztos nem rám tartozik.

Az összes ajtó egyszerre vágódott ki, Harryt próbáltam kisegíteni úgy, hogy ne verje be a fejét, de még ez is nehézkesen ment. Az utcai lámpa halvány fényében láttam csak, hogy a haja tiszta víz, és egy szerencsétlen kontyba van kötve. A ruházata sem arról tanúskodott, hogy készült valahova, hiszen egy egyszerű otthoni ruhában volt.

- Jól vagy? - kérdeztem.

- Ki beszél? Sophia te vagy az? - tapogatta meg az arcom, hátha rájön arra ki is vagyok.

- Mit művelsz Styles? - toppant mellém Niall, és lesöpörte a kezeit az arcomról.

- Oh! Szia Hayley! - köszönt, de azonnal sziszegve a szeméhez kapott, Louis pedig idegesen próbálta befelé vonszolni.

- Tomlinson, csakhogy tudd, ha idecsődíted a fél országot, akkor letépem a letépnivalóidat. - dünnyögött Niall, mire Louis felmutatta a legszebb ujját.

A többiek csürheként indultak meg a mentőbejáró felé, mi egy picit lemaradtunk, és megálltunk egy bokor mellett, ahol elég sötét volt ahhoz, hogy ne lásson minket senki.

- Figyelj, Hayley. Nem terveztem ezt, de ha már itt vagyunk ilyen szar helyzetben, szeretném ha tudnál néhány dolgot. A legtanácsosabb, ha nem nagyon nézegetsz hátra, és lehajtod a fejed. Azt pedig nem is kell mondanom, hogy nem szabad 10 centiméternél távolabbra menned tőlem. Hayley, nem tudod, hogy milyen veszélyes lehet ez... Megőrülnék ha valami bajod esne. - motyogta a homlokomnak dőlve. - Minden rendben lesz, csak kérlek tedd azt, amit mondtam. 

A fejemre húzta a kapucnit, még szerencse, hogy egy olyan pulcsit vettem kölcsön, amin volt. Kezeivel közrefogta az arcomat, egy bíztató, és rövid csókban találkoztak ajkaink, csak egy pillanatig tartott, de annál intenzívebb érzés száguldott végig az egész testemen. Hüvelykujjaival végigsimított a szemem alatt, még mosolyogva egy puszit nyomott az orromra, de Louis megint megjelent.

- Fúj, Niall, mikor lettél te ilyen... Szedd már össze magad, és gyertek!

Az egész parkoló visszhangzott az ordibálásától, ha eddig nem tódultak ide az emberek, akkor most fognak. A nyakamat behúzva hallgattam Niall motyogását, aminek a lényege az volt, hogy hogyan szeretné szétszedni, és megölni az egyik legjobb barátját, név szerint Louis Tomlinsont. Ők vajon  így fejezik ki a testvéri szeretetet? 

Niall nem a kezemet fogta meg, hanem belém karolt, jól tudtam miért, és nem is tettem szóvá. Sosem éltem mozgalmas életet, nem is voltam az az izgága típus, ezért most ez újdonság nekem, az pedig egy picit megrémített, hogy nem úgy sétálgatnak az utcákon, hogy nem kell semmitől sem tartaniuk. Sejtésem volt arról, hogy milyen helyzetekbe kerülhetnek, hiszen a tv-ben sokszor hangoztatják az ilyeneket, de a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez esetlegesen velem is megtörténhet. De nem iszok a medve bőrére, még a végén tényleg megtörténik.
A mentősök elég furán nézhettek ránk, amikor a nem nekünk kijelölt bejárat felé indultunk, és a mentők között rohangáltunk, Liam össze is veszett az egyikkel, de a segítségére sietett egy ápoló, aki felismerte, és gyorsan beterelt minket. Néztük a falon levő táblákat, de még így is eltévedtünk, a lehető legrosszabb irányba mentünk, a patológia felé.
- Biztos hogy boncoltatni akarjuk vinni szerencsétlent? - kérdeztem a nevetést visszatartva.
Harry ijedten ordibálni kezdett, kitépte magát Louis kezei közül, ennek következtében pedig nekiment egy oszlopnak. A homlokához kapva szenvedett, Zayn megragadta a karját, és az oldalához szorítva a folyosó másik vége felé vetté az irányt. Eligazítást kért egy nővértől, aki azt mondta, hogy a másodikon van az ügyelet. Egy darabig vaciláltunk, hogy ki hogy jut fel, mert a liftbe csak  4 ember fér be, minden áron be akartak préselni engem Liam mellé, de Niall heves fejrázásba kezdett, nekitámaszkodott az ajtajának, és kihúzott onnan. A többiekkel elindult a felvonó, mi pedig szerencsétlenül álldogálltunk a váróban. Nem sok kedvem volt ahhoz, hogy itt legyek, és Niall arcáról sem az volt leolvasható, hogy annyira élvezi ezt a helyzetet.

- Most azonnal lelépnék innen. Minden szar veszélynek ki vagy téve, ha valaki szagot fog nekünk végünk. - motyogott, és magához ölelt. 

- Menjünk fel Niall, túl leszünk rajta, és mehetünk haza. - simogattam a hátát.

- Nem akarok, menjünk haza Hayley. - bújt a nyakamhoz nyöszörögve.

- Nem, itt kell maradnunk, nem hagyhatjuk itt őket. 

- De olyan jó volt minden....

- Tudom, gyere menjünk.

Megragadtam a kezét, a lépcsőház felé kezdtem húzni, és onnan már megtaláltuk, amit kerestünk. Toporogva vártak minket, Louis bosszankodott is egy sort emiatt. Volt itt minden, törött kéz, vérző fej, ájult emberek, futkosó  orvosok, türelmetlenül várakozó szülők, és akkor jöttünk mi hatan, a nyugtalan fiatal társaság. Szinte mindenki azonnal ránk kapta a tekintetét, azt hihették, hogy most szabadultunk egy házibuliból, Harry még mindig Zaynnek dőlve vinnyogott, a többiek szétszéledtek és orvosokat kerestek, szinte átestek a recepciós pulton, annyira magyaráztak. És akkor itt vagyok én, aki úgy néz ki mint egy betörő. Szép kis csapat, nem? Harryt próbáltam nyugtatni, kevés sikerrel, arcát benedvesítették a könnyei, tenyereit a szemére szorította.

- Zayn, ültesd le valahova, megnézem mit művelnek a többiek. 

A pult felé igyekeztem, Liam Louis kapucniját markolva próbálta visszafogni, csapkodott, ideges volt. 

- De a barátomnak orvosra van szüksége, nem érti? Ön mit tenne, ha valamelyik hozzátartozója ilyen helyzetbe kerülne? 

- Értem Uram, de sajnos ki kell várniuk a sort. Adok egy sorszámot, és üljenek le valahova. Sajnálom. - mondta a növér érzelem mentesen, és elénk csúsztatott egy papírt. 

Louis idegesen fújtatott, Liam a fejét fogta, és kacsintva felém fordult.

- Most jön az aduász. 

Egy másodperc sem telt, rázendített a mondókájára, hogy ő márpedig nem fogja kivárni a sort, mert ő a nagy Louis Tomlinson, és neki most azonnal kell egy orvos, nem pedig ki tudja hány óra múlva. A nyakamat behúzva slisszoltam Niall felé, aki nem messze beszélt valakivel, és gyakran tekintgetett hátra. Csalódottan lehajtotta a fejét, ő is közeledett, az arcán kész érzelem kavalkád jelent meg, a homlokán kidagadt egy ér, ideges lehetett.

- Louis mi a halált művel? Az egész kórház hallja, hogy itt vagyunk. A francba már, hogy sosem tudja befogni a száját. -  motyogott. - Nincs orvos, mindenki elfoglalt. Várnunk kell. 

Az alsó ajkamba harapva lehajtottam a fejem, szerettem volna megölelni, de nem biztos hogy jó ötlet lett volna, néhányan ígyis elég furcsán méregettek minket. 

Zaynék mellé telepedtünk, hamarosan a többiek is csatlakoztak, és Louis még mindig azon szörnyülködött, hogy ennyit kell várni, idegesen szuggerálta a papíron levő 767-es számot, ebben a pillanatban jelenleg a 738-as számút hívták. Sóhajtva Niall vállának dőltem, átkarolta a derekam, ujjait a pulcsim alá csúsztatta, és gyengéden simogatta a derekam. Laposakat pislogtam, az illatát próbáltam minél jobban beszívni, mert idegesített az a bizonyos kórház szag, szinte marta a légcsövemet. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek az emberek hogy tudják nap mint nap elviselni ezt.

- Minden rendben? - kérdezte halkan.

Válaszul csak hümmögtem, és a pulcsijába fúrtam az arcom, mire a kapucnit nevetve a szemembe húzta, és egy puszit nyomott a homlokomra. 

- Meglátnak. - motyogtam.

- Nincs itt senki, az idősebbek nem jelentenek veszélyt.

- Mi van a szülőkkel? 

- Semmi. Nem lesz semmi gond, ne aggódj. - piszkálgatta a kapucniból kilógó fűzőt.

Bólintottam, a szemem sarkából Zaynes pillantottam, aki vigyorogva mutatta fel a hüvelykujját, mire én csak szégyenlősen Niall vállának döntöttem a fejem. Néhány percig lehunytam a szemem, sokkal jobb volt úgy, de hirtelen valaki olyan szinten bámulni kezdett, hogy lyukat égetett a fejembe. Ez nem az a kellemes bizsergés volt, amikor Niall néz, nem is a fiúk voltak, mert ők oldalról vettek körbe. Ijedten pattantak ki a szemeim, és egy telefon kamerájával néztem farkasszemet. Niall felsőjét húzogattam, amire hümmögve reagált, de észrevette az eltorzult fejemet, és azonnal elszállt a szeméből a nyugodtság.

- Az ott. Nem tudom mit csinál. De nagyon néz. - motyogtam folytott hangon.

A teste megfeszült, a szorítása erősödött a derekam körül, szinte hallottam a fejében a gondolatait veszekedni, aztán hirtelen előkapott valahonnan egy napszemüveget. 

- Vedd fel és hajtsd le a fejed. - nyújtotta felém. 

A fogait összeszorította, kék szemei szinte szikrákat szórtak, az a nő szemrebbenés nélkül bámult minket, és egyáltalán nem zavartatva magát tartotta a telefonját, felénk fordítva. Próbáltam minél jobban elbújni, a kapucnit teljesen a szemembe húztam, a pulóver nyakába dugtam az arcom, és szinte semmim sem látszott ki. Magamban nevetni kezdtem, hiszen nem minden nap történik ilyen, a sok ember közt úgy néztem ki, mint aki gyilkolni vagy rabolni akar, még terroristának is elmehettem volna, ha nem lennék körülbelül annyira veszélyes, mint egy pingvin. Egy nővér igyekezett felénk, aki hatalmas szemekkel nézett rám, és elmotyogta a fiúknak, hogy 5 perc múlva felszabadul egy orvos,  és tudja fogadni Harryt. Nos több se kellett nekik, felpattantak, és szinte futottak a nővér után, én pedig fellélegezve leültem a folyosóra, ahol rajtunk kívül nem volt senki. Louis másodpercenként nézte a falon ketyegő órát, és láthatóan megkönnyebbült, amikor egy fehér köpenyes alak villant a látóterébe. Harry eltűnt vele az ajtó mögött, és síri csend telepedett ránk, ami szinte bántotta a fülemet. Zayn az oldalamat kezdte böködni, és mintha valami nagyon bizalmas információt akarna megosztani velem, közelebb hajolt.

- Na Hercegnő, mi újság a Hercegeddel? - kérdezte a szemöldökét húzogatva.

Éreztem hogy az arcom vörösödni kezd, lejjebb csúsztam a székemen, és elmotyogtam egy semmit. 

- Ne akard tudni Zayn, nem láttad mit műveltek a parkolóban. - szólalt meg Louis, és elkezdett fintorogni.

Niallnek nem is kellett több, Liam háta mögött átnyúlva meghúzta a fülét.

- Jólvan Tomlinson, mondj még ilyeneket, mára már úgyis elegem van belőled. 

A reakciója enyhébb volt, mint hittem, de örültem is neki, nem nagyon támogattam volna, ha összeverekednek a kórház közepén, azt meg főleg nem, hogy miattam. Percekig ültünk szótlanul, csak az óra idegesítő ketyegése vert visszhangot a fejemben, és az ajtó sem akart kinyílni. Niall görcsösen kapaszkodott a kezembe, a szemöldöke néha összeszaladt, és üvöltött róla, hogy ideges. Nagyon. Eltátogtam egy "nyugi"-t, mire ő lehajtotta a fejét, és sóhajtott. Tulajdonképpen nem is tudtam, pontosan min vagy miért húzta fel magát. Nem terjedhetnek annyira gyorsan a hírek, ha meg megtudták, hogy itt vagyunk, és idejön néhány olyan fotós, akkor kimegyünk hátul. Lehet hogy most velem van a baj, és fejben mindent nagyon könnyen megoldok, nem is kifejezetten vagyok feszült, csak egy kicsit aggaszt az a nő a telefonjával, de most ez sem nagyon tud lekötni. 

Az ajtó nyikorogva kinyílt, Harry vörös szemekkel csoszogott ki, és erősen hunyorgott. Mindenki egy emberként pattant fel, és végre fellélegezhettünk, amikor az orvos is kijelentette, hogy minden rendben. Elmosolyodtam, amikor félve megkérdezte, hogy kérhet-e aláírást a lányának, ők pedig boldogan firkálták a nevüket a lapra. Mindegyikükkel kezet fogott, és végre elszabadulhattunk, épen és egészségesen. Niall lemaradt, és mellettem sétált, míg a többiek kis híján a nyakukba vették Haz-t. 

- Fiúk, nem mozgássérült lettem, csak egy kicsit vak vagyok. - motyogta sértetten, aztán elröhögte magát.

Kiértünk az előtérbe, ahol feltűnően sok nagy darab ember gyülekezett sötét pólóban, és amikor észrevettek minket, tágra nyílt szemekkel terelgettek minket vissza. Mint kiderült, csaknem a fél város idegyűlt, és azt is nagyon szépen közölték, hogy nem mehetünk ki hátul, mert nem szeretnék veszélybe sodorni a betegeket, akiket ott hoznak be. Itt már összeugrott a gyomrom az idegességtől, ijedten kapkodtam a tekintetem a fiúk közt, nem volt más választásunk, elől kell kimennünk, ha nem akarunk itt táborozni napokig. Niall füle kivörösödött, szerintem nem sok hiányzott ahhoz, hogy szétverjem valamit, csak engem nézett, és nem volt hajlandó arra figyelni, amit az őrök mondtak. Egyesével kellett volna mennünk, egy-egy biztonsági őrrel, de Niall újra heves tiltakozásba kezdett, még  akkor sem volt hajnalndó elfogadni ezt, amikor mondták neki hogy nekem így lenne a jobb. Előjöttek az érvek és az ellenérvek, és én csak kapkodtam a fejem, mint aki totálisan el van veszve. Végül arra a döntésre jutottak, hogy maradhatok Niall mellett, és két ember lesz velünk. 

- Vedd fel ezt, mindig hajtsd le a fejed, és el ne engedd a kezem! Nem érdekel ha meglátnak, az érdekel a legkevésbé, már úgy is mindegy. Túl leszünk rajta, nem állunk meg sehol, megyünk a kocsihoz, és indulunk haza, oké? Nem lesz semmi baj, csak fogd a kezem. 

Megsimogatta az arcom, a napszemüveg újra előkerült, és egy halvány mosoly után   elrejtettem az arcom a pulóver nyakában.  Kinyílt az ajtó, ordibálás ütötte meg a fülem, nem tudom kik álltak elől, de bevetették magukat a tömegbe, és vakuk ezrei villogtak. Niall még rám pillantott, és már a lépcsőn álltunk, mindenki kiabált, hiába fogtak közre minket a biztonsági őrök, folyamatosan taszigáltak, és nem láttam a tömeg végét. Próbálták egy kicsit oszlatni őket, de szinte átmásztak egymáson, kérdésekkel bombáztak minket, és a hatalmas gépüket az arcunkba nyomták. Szorítottam Niall kezét, azt sem tudtam mi történik, csak sodródtunk az árral, lassan haladtunk előre, és még mindig nem volt vége. Éles sikítozást hallottam, szóval ilyen vegyes társaság volt, voltak rajongók is. Hirtelen egy test csapódott nekem, megvadulva kérdezgette, hogy ki vagyok, kiabálva próbálta  az arcomból elhúzni a pulóvert, de sikerült időben arrébb tenni. Niall sűrűn tekintgetett felém, hiába próbáltam teljesíteni a kérését, és lehajtani a fejem, nem tudtam, mert sötét volt, nem láttam semmit, és a szemüveg megnehezítette a dolgomat. Éreztem, ahogy szorítja a kezem, de nem láttam, és ez megijesztett, hirtelen oldalra kaptam a fejem, de arra nem számítottam, hogy egy könyök landol az arcomban, ami eltalálja a szemüveget, és néhány centin múlott, hogy az összetört lencse nem a szemembe vágódik. Karcolást ejtett az arcomon, ami égni kezdett, próbáltam közelebb húzódni Niallhez, de egy lépést sem haladtunk, nyomtak visszafelé, és két ember között fogta kétségbeesetten az ujjaim. Valaki taszított rajtam hátulról, kibillentem az egyensúlyomból és a mellettem álló hústorony sem tudott megtartani, egy sikítás kiséretében a földre estem, és már nem tartott meg senki. Felkészültem a legrosszabbra, hogy halálra fognak taposni, megrugdalnak majd, de nem történt ilyen, Niall hangosan elordította magát, a tömeg elhallgatott és mindenki megdermedt. A szemüveg leesett a fejemről, kaptam egy kis helyet, és két erős kar húzott fel a földről. Elcsendesedtek, többen sírtak, és csak a vakuk idegesítő kattogása kísért minket, csak egy szavába került Niallnek, megnyílt előttünk egy "ösvény" és bevágódhattunk a kocsiba. Maga előtt terelgetett végig, dühösen becsapta az ajtót, és magához szorított. Louis gázt adott, már ott sem voltunk, én pedig remegve simultam az oldalához, kérdezgették hogy mi a baj, de nem válaszoltam, csak összeszorított szemekkel próbáltam megnyugodni. Még  én sem tudtam, hogy mi bajom van, azt sem tudtam hol vagyok, és azt sem hogy  mi is történt pontosan. Niall puszikat nyomott a hajamba, és a hátam simogatta, még mindig ideges volt, a szíve zakatolt a tenyerem alatt, és élesen vette a levegőt.

- Hayley, történt valami az arcoddal? - méregetett összehúzott szemekkel Liam, és közelebb hajolt.

- Mi van az arcával? - kérdezte megfagyva Niall.

El is felejtkeztem róla, odakaptam, de egyből meg is bántam, mert sziszegve elrántottam a kezem. A sötétben nem látta, hiába próbálta több szögből is nézni, csak zavartan fészkelődött.

- A szemüveged lencséje összetört és szerintem megvágta. - motyogtam.

Összeszorította a fogait, szerintem elszámolt magában tízig, hogy nehogy meggondolatlan dolgokat vágjon a fiúk fejéhez, lehet hogy őket hibáztatta, de a legkevésbé sem ők tehetnek erről. Senki nem tudhatta hogy az a valaki az arcomba fog könyökölni. 

Csikorogva parkoltunk le a ház előtt, jó éjszakát kívánva elbúcsúztunk tőlük, és sietősen lépkedtünk a ház felé. Szerencsétlenkedett egy kicsit a kulcsokkal, de bejutottunk, és egyből a fürdő felé vettük az irányt. Lenyomott egy kis székre, és az elsősegély csomag után kezdett kutakodni a szekrényben.

- Minden rendben? Nem fáj valamid? - guggolt le elém, és az arcomra tette a kezét.

Megráztam a fejem, egy puszit nyomott a számra, és kutakodni kezdett a dobozban. Egy furcsa színű löttyött csepegtetett egy vattára, szemügyre vette a sebet, és óvatosan rányomta. Egy kicsit csípett, nem volt vészes, de felszisszentem, amikor újra rátette.

- Ne haragudj. - motyogta a száját elhúzva. 

Még bekent valami krémmel, ami kellemesen hűsítette a bőrömet, és nevetve egy Mickey egeres sebtapaszt ragasztott rá. 

- Most úgy nézek ki mint egy 5 éves, aki lefejlt valamit. - biggyesztettem le az ajkaimat.

- Szerintem nem, aranyos vagy. 

Felhúzott a székről, az ölelésébe zárt, percekig álltunk csak így, csendben, mindkettőnknek szüksége volt erre, szerintem ő belül tombolt, remélhetőleg egy kicsit megnyugodott. Tudom hogy lehetett volna nagyobb baj, és ő is mindig a legrosszabbra készül fel, de szerencsére nem történt, és felesleges aztal foglalkozni, hogy mi lett volna, ha... Én úgy vagyok vele, hogy nem tudom mi történt pontosan, szerintem sokkot kaptam, valahogy nem rázott meg annyira a dolog, mint számítottam rá, és ezt furcsálltam is, de örültem is neki.

Eltolt magától, az arcom fürkészte, talán annak a jelét kereste, hogy nem vagyok jól, de ez nem volt így, szerintem rendben voltam, és mosolyogva megpiszkáltam a fülét. Nem tudom miért, a füleit kifejezetten édesnek találtam, egy picit hegyes volt, pont olyan, mint egy manóé.

- Ne idegeskedj Niall, nincs semmi baj. 

Bólintott egyet, közelebb hajolt, kezei közé vette az arcom, egy ideig csak piszkálgatta az orrával a bőröm, imádtam, ha ezt csinálta, az összes porcikám beleremegett, utána finoman és könnyedén csókolt meg. Muszáj volt valamiben megkapaszkodnom, hogy ne essek el, a karomat a nyaka köré fontam, és ujjaimat a puha tincsei közé vezettem. 

- Zuhanyozz le hamar, késő van. - döntötte homlokát az enyémnek, és végighúzta az ujját a sebtapaszomon. 

A nyakához bújtam, már nevetve fejtett le magáról, annyira kapaszkodtam belé. Egy ideig még bámultam a becsukott ajtót, és amilyen hamar csak tudtam, túlestem a fürdésen, habár legszívesebben a kádban áztattam volna magam órákig, mégis a gyorsabb módszert választottam. Leváltottuk egymást, csak egy alsónadrág volt rajta, a szemem elé kaptam a kezem, és inkább beborultam a puha ágyneműk közé.

Fáradtan dőlt le mellém, karját átvetette a derekamon, és közelebb vont magához. A hajában apró vízscseppek gyöngyöztek, szemei lecsukódtak, elnyílt ajkakkal szuszogott, ujjai pedig lágyan simogatták a derekam. Kimerült, ez a nap megint olyan volt, hogy nem szívesen vállalnánk be még egyszer, egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy  perceken belül elalszik. Én is álmos voltam, de a gondolataim nem nagyon hagytak nyugodni. Ez a néhány perc egyedüllét nem tett jót nekem, mellette nem is nagyon van időm rágódni ilyeneken, nem is azzal foglalkozom. Csak néztem az arcát, néha végigsimítottam a puha bőrén, állán pihés borosta nőtt, egy kicsit megpiszkáltam, mire halványan elmosolyodott.

- Utálom. - mormogta csukott szemmel.

- Miért? - kérdeztem.

- Mert lusta vagyok hozzá, de ha nem borotválnám le, úgy néznék ki mint aki most szabadult el egy barlangból. Még jól sem áll. 

- Dehogynem. Nekem tetszik. - mondtam, és egy kicsit feljebb csúszva puszit nyomtam az állára.

Lehajolva egy fáradt csókot lehelt ajkaimra, bágyadtan pislogott rám, orrát az enyémhez dörgölte, behunyt szemmel elmosolyodott, és közelebb vont magához. Elsöpörtem a homlokába hullott tincseket, percekig piszkáltam és simogattam a haját, lassan egyenletessé vált a légzése, ami engem is megnyugtatott, és ujjai egyre kevesebbszer mozdultak meg a derekamon. Végigsimítottam a haján, a mellkasára hajtottam a fejem, élesen beszívta a levegőt, amikor már nem érintettem.

- Aludj Niall, nem piszkállak. - súgtam.

Érthetetlen dünnyögésbe kezdett, vakon a kezem után kutatott, és az arcára tette. Halkan kérlelt, fejét a hajamba fúrta, mélyeket lélegzett, és halk morgást hallatott, amikor a tarkójára siklott a kezem. Olyan volt, mint egy bújós kiscica, szinte teljesen beterített, még percek múlva is ragaszkodóan ölelt magához. Én is laposakat pislogtam, kezdtem elálmosodni, és már tudtam, hogy nem ma éjszaka fogom végig rágni magam a világ megváltó gondolataimon. A fejem kiürült, nem is akartam semmivel foglalkozni, rajta kívül nem nagyon tudott megmozgatni semmi, kivéve ha történt valami. Beszívtam az illatát, a fejem lebukott, de még hallottam, ahogy rekedten mormog valamit. Ma is az volt hozzám az utolsó szava, mint aznap éjszaka.