33. rész

Sziasztok!

Meghoztam az új részt! Amennyit szerencsétlenkedtem vele, annyira szerettem írni, és remélem hogy nektek is elnyeri a tetszéseteket! Meg kell köszönn Nessának a segítséget, hiszen nélküle még most is a fejemet verném a falba, mert egyszerűen nem tudom folytatni. Köszönöm szépen! ❤️

Nagyon hálás vagyok az előző részhez érkezett kommentekért, sokat segítettek, ha egy kicsit le vagyok eresztve írás terén, jó őket visszaolvasgatni, olyankor mindig erőre kapok. Remélem ehhez is írtok majd néhányan!

Jó olvasást! 

A zsebébe gyűrte a papírt, ijedten tekintgetett körbe, fogalmam sincs hogyan került ez ide, az égből nem pottyanhatott. Remegtem a karjaiban, minden erőmmel a kabátját markoltam, a fejemet a mellkasához szorította, és sietős léptekkel indultunk visszafelé. Folyamatosan botladoztam a lehullott ágakban, szipogva kapaszkodtam belé, szédültem, idők kérdése, és zokogva fogok valahol kuporogni, mint egy elmebeteg. Megint tökéletes volt minden, percekkel ezelőtt még szárnyalni tudtam volna a boldogságtól, és megint  megtörtént. Megelégelte a szerencsétlenkedésem, a lábaim alá nyúlva a karjaiba kapott, remegve kapaszkodtam a kapucnijába, nem éreztem biztonságban magam a karjaiban, most az egyszer nem. Az a valaki nem lehet messze, előfordulhat hogy követ minket, és ha percek múlva nem érünk vissza, bánthat minket. Erre a gondolatra megrázkódtam, és távoztak az első könnycseppjeim, hüppögve bújtam Niall nyakához. Próbált megnyugtatni, de az ő hangja sem volt túl magabiztos. Érthetetlen szavakat nyöszörögtem, a szemeimet összeszorítva próbáltam nem gondolni semmire, de egyszerűen nem ment, rémképek lepték el a fejem, amitől csak még jobban sírni kezdtem.

- Shh, itt vagyunk, már nem bánthat senki. - duruzsolta a fülembe.

Hangosan bevágta a kaput,  a pokolra kívántam azt a helyet, ahol 10 perccel ezelőtt a fejemet is elvesztettem az agyamat borító vastag, rózsaszín ködtől. Soha nem akarok oda visszamenni.

Lehúzta a fejemről a sapkát, végigsimított a hajamon, reszketve szenvedtem le magamról a kabátot, a sáros bakancsommal pedig egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Újra könnyek folytak le az arcomon, lecsúsztam a fal mentén, és tehetetlenül húztam össze magam. Megszabadított a cipőktől, felhúzott a hideg padlóról, megpróbált magához ölelni, de az összes erőmet összegyűjtve kerestem egy nyitott helységet, ahova bezárkózhatok. Semmire sem vágytam jobban, minthogy az ölébe fészkelve kibömböljem magam, miközben ő vígasztalni próbál, de úgy érzem, hogy ezt most egyedül kell legyőznöm. Nagyon unalmas lehet meki, hogy állandóan sírok valami miatt, de egyszerűen nem tudok mit csinálni, ilyen vagyok. Próbálok változtatni, nem akarok ilyen gyenge lenni, de nem megy, az évek teljesen lestrapáltak, sok mindent elviseltem már, szó nélkül tűrtem, de már nem bírtam tovább, és ez mind Niallön csattant. 

Nem figyeltem, hogy hova nyitok be, nem is nagyon láttam, kapkodva fordítottam rá a zárat, hogy ne tudjon bejönni. A kezemet a számra tapasztva igyekeztem nem fuldokolni a feltörő zokogásomtól, Niall idegesen rángatta a kilincset, és csapkodta az ajtót. 

- Hayley, engedj be! - kiabálta, és szüntelenül püfölte a fát.

Meg akartam mondani neki, hogy hagyjon egy kicsit egyedül, de az sem ment, csak kétségbe esett hangok hagyták el a szám. Lerogytam az egyik szék mellé, arra sem volt erőm, hogy leüljek rá, túl félő volt, hogy leesek róla. Rázott a zokogás, kívülről úgy nézhettem ki, mint egy pszichopata, aki éppen meghülyült. Itt csak az a különbség, hogy nem én voltam az őrült, alkalmanként egyre rosszabb lett ez az egész, ha ez nem fejeződik be, fogalmam sincs hol végzem. A fejemben visszhangzott Niall hangja, és az ajtó zörgése, a füleimre nyomtam a tenyerem, és próbáltam kizárni mindent, jelenleg ez most sokkal jobban fájt.

Nem tudom hány perc múlva, esetleg másodperc múlva abbahagyta a dörömbölést, egy kicsit fellélegezve támasztottam a fejem egy zongora lábának, de nem könnyebbülhettem meg, hangos lábdobogás visszhangzott a szobában. Szüntelenül a nevem hajtogatta, lekuporodott mellém, szerencsétlenül nyújtottam felé a kezem, és szinte az ölébe estem.

- Shh, nyugodj meg. - mormolta a hajamba, és apró puszikkal halmozott el.

A mellkasához bújva bömböltem, mint egy kisgyerek, csitítani próbált, a hátamat simogatta, arcát az enyémhez dörgölte, és olyan szorosan ölelt, ahogy csak bírt.

Rájöttem, hogyha akarnám, akkor sem menne nekem ez egyedül, már biztod hogy nem, szükségem van valakire, akibe kapaszkodhatok, ha jön a következő hullám. Ha nem lenne itt Niall, és az első adandó alkalommal, már biztos holtan hevernék egy sötét, és undorító helyen. Szeretem, tényleg nagyon szeretem, és sajnálom, hogy állandóan csalódást kell neki okoznom, mert mindig összetörök valami miatt. Én csak szeretném, ha minden rendben menne, és nem kellene ilyenekkel foglalkoznom, hogy melyik pillanatban ugrik nekünk az apám. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha valami baja esne miattam.

- Miért, Niall? - nyöszörögtem, és letöröltem a könnyeket az arcomról.

Hiába kérdeztem tőle, nem tudott használható választ adni. Ez az a kérdés, amire sosem fog tudni senki sem válaszolni.

- Nem tudom. - felelte szomorúan, és egy könnycseppet elsimított az arcomon. - Ne sírj, Tündérem, nem fognak bántani.

Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, valami csuklás szerű hangot hallattam, és azt sem tudtam hirtelen, hogy hogy kell sírni. Felkaptam a fejem, egy halvány mosolyt villantott rám, és eltűrt egy nedves tincset az arcomról, az alsó ajkam újra megremegett, nyüszítve kerestem a kezét. 

- Félek, hogy valami nagy baj van idebent. - mutatott a mellkasomra, és ujjait összefonta az enyémekkel. - Ezt próbálom megakadályzoni, de ha mindig ez történik, nem megy. Kérlek ne sírj! - nyomott egy puszit a fülem mögé, és fejét a nyakamba fúrva szorított magához. 

- Nem bírom Niall. Sosem lesz ennek vége. - szipogtam a pulcsijába.

Zörgést hallottam, újra megrázkódtam a karjaiban, az ajkaimba harapva próbáltam egy kicsit visszafogni magam, éreztem a kiserkenő vér kellemetlen, fémes ízét. Csak el akartam menekülni egy lakatlan szigetre, ahol nincs senki, és nem kell folyamatosan attól rettegnem, hogy melyik pillanatban ugrik nekünk valaki. Örjöngeni tudtam volna a fájdalomtól, ami belülről lassan és kínzóan mardosott, csapkodni akartam, rombolni, darabokra szedni azt, ami a kezem ügyébe kerül, de    csak erőtlenül fogtam Niall ujjait, és bömböltem, mint egy csecsemő. 

- Figyelj Hayley. Amíg itt vagy, és látsz engem, addig semmi bajod nem eshet, a házban pedig főleg nem. Próbállak megvédeni, és egy kicsit összerakni, mert tudom, hogy nem vagy rendben, akármilyen szépen mosolyogsz rám, és akármennyire csillog a szemed, én látom, hogy mi van ott bent - mutatóujját a szemöldököm közé érintette - és pontosan az ilyen pillanatokban jövök rá, hogy sajnos nem hülyeség az, amit látok. Én lennék a legboldogabb ember, ha ez mind csak hülyeség lenne. 

A nyakához bújtam, beszívtan az illatát, ami egy kicsit lenyugtatott, és tisztább fejjel elgondolkozhattam a hallottakon. Ezen nem kellett sokat rágnom magam, igaza volt, belelátott a fejembe, még az is lehet, hogy ő előbb tudja, hogy mit akarok. Csak rám kell néznie, és egy nyitott könyv vagyok számára. 

Szempilláimmal súroltam a puha bőrt a nyakán, egy röpke másodpercben átfutott az agyamon néhány piszkos gondolat, de ez csak egy kis megingás volt, kezemet az arcára simítottam, és lassan kezdtem megnyugodni. A könnyeim már elapadtak, néhányszor rámjött még a hüppögés, de azon kívül egy kicsit már rendbe jöttem. 

Hosszú ujjaival a tincseimet fésülgette, néha elhintett egy puszit is, türelmesen várt, amíg összeszedem magam, csak azután kezdett bele a mondanivalójába.

- Csak szeretném ha tudnád, hogy engem nem érdekelnek holmi hülye cetlik, az meg főleg nem, hogy az emberek mit mondanak. Ha akarnék se tudnék másképp nézni rád, ilyen felesleges dolgok pedig abszolút nem tudnak befolyásonlni, hidd el. Nem szeretném, ha miattam idegeskednél, nem megyek sehova, nem is fogok, itt leszek mindig. - simította meg az arcom, és csillogó tengerkék tekintetét az enyémbe fúrta.

Napokig, hónapokig, évekig tudnám bánulni, csak néztem ahogy azok az egyenesen metszett rózsaszín ajkak formálják a szavakat, nem is igazán fogtam fel annak a jelentését, amit mond,  aztán amikor ujjaival gyengéden megpiszkálta az orrom, mintha ásóval fejbecsaptak volna, visszatértem a valóságba.

- Ne csináld ezt, mert kizökkentesz. - motyogta. - Minden rendben lesz oké? Te is rendben leszel, megígérem neked. 

Két tenyere közé fogta az arcom, és úgy mondta ezt, csak a szemébe kellett néznem, és tudtam, hogy ezt a lehető legkomolyabban gondolja, és nem csak úgy a levegőbe fecsegte, mint valami jelentéktelen mondtatot. Elmerültem abban a tiszta és végtelen kékségben, hirtelen annyi mindent tudtam volna mondani, de csak tátogtam mint egy szerencsétlen hal, és egy árva hang sem hagyta el a szám. Próbáltam a szemeimmel üzenni neki, halványan elmosolyodtam, és lehajtottam a fejem. Megdörzsöltem az arcom, mélyeket lélegeztem, ő pedig érdeklődve figyelte, hogy mire készülök, vagy éppen mit próbálok kinyögni.

- Niall, én... Csak nagyon köszönök mindent. - rebegtem, és megszorítottam az ujjait.

Fogalmam sincs hányszor mondtam ezt neki, de úgy érzem ezt sosem fogom tudni hangoztatni elégszer. 

- Semmit nem kell megköszönnöd. - mosolygott rám, és egy puszit nyomott a szám szélére. - Csak arra kérlek, hogyha bármit szeretnél, tényleg, bármit, akkor azonnal szólj. Nem érdekel hogy mennyibe kerül. 

- Rajtad kívül nem kell semmi. - motyogtam, és a mellkasába fúrtam a fejem. 

Elnevette magát, összebújva jobbra-balra dölöngéltünk a hangszerek közt, aztán hirtelen eldöltünk a puha szőnyegen, teljesen egymásba voltunk gabalyodva, és vészesen közel került hozzám. 

- Bárcsak látnád, milyen gyönyörű vagy most! 

Csodálkozva nézett rám, mintha valami különlegesen szép lény lennék, pedig nem voltam az, a szétbőgött fejemmel most főleg nem. Valami különleges képessége lehetett, mindent sokkal szebbnek látott, mint valójában, még a világot is, pedig egyáltalán nem volt az. Mondjuk, ha vele voltam, és minden rendben ment, akkor ez körülbelül annyira érdekelt, mint amennyire most az érdekel, hogy a földön fekszünk. 

Orrát az enyémhez simította, amivel sikeresen kicsalt belőlem egy apró mosolyt, elnyílt ajkaimat csak súrolta, mégis mintha villám csapott volna belém, ujjaimmal a kócos tincsek közé túrtam és próbáltam magamhoz húzni, hogy csókoljon már meg végre, de csak szórakozott, és az arcomat fürkészte. 

- Most azon gondolkozom, hogy más hogy nem vette ezt észre. De most már késő, ha valakinek megfordul a fejében az, aminek nem kellene, akkor megütöm. Már az enyém vagy, és nem is leszel másé. - a határaimat feszegette azzal, hogy ezt szinte a számba mormolta.

Nem tudom mit akart ezzel mondani, a fejemből elszállt az összes rossz, de azt hiszem ebben a pillanatban az ép gondolkodásom is. 

- Szeretlek. - mondta egészen halkan, de pont elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.

Megmerevedtem, mintha az élet is távozott volna belőlem, ehhez szerintem közel is álltam, mert a szívem össze-vissza dobogott, és néha meg is állt egy kicsit. Sokkal valóságosabb volt, mint aznap éjszaka, a levegő bennem rekedt egy pillanatra, nem engedtem tovább szórakozni, szükségem volt a csókjára. Velem ellentétben ő nyugodt volt, ajkait finoman nyomta az enyémre, amikor fölém kerekedett, belemosolygott a csókba és határozottabb lett. Megtámasztotta magát a fejem mellett, ujjaimmal a tarkóját cirógattam, a szám elnyílt, amikor nyelvével bejutást kért, és a tincsei közé túrtam.

Kívülről két fiatalnak tűnhettünk, akik nem bírnak a hormonjaikkal, de ez korántsem így volt. Ha valaki nem ismeri a dolgok hátterét, az csak a felszínes dolgokat tudja felhozni, de arra sokszor nem gondolnak, hogy annak köze nincs a valósághoz. Nem tudnak semmit, ők nem érzik, hogy az ölelésünk ragaszkodó, hogy a csókjainkban szinte minden benne van, amit szavakkal nem tudunk kifejezni, hogy az érintések nem csupán kedves gesztusok, hanem annál sokkal, de sokkal többet jelentenek. Nem ismerik a történetünket, azt pedig végképp nem tudják, hogy most mit is jelentett a "Szeretlek" szó. Számomra mindent, amire szükségem van. Szeretet, biztonságot, otthont, és legfőképp Őt.

- Kérlek mondd hogy nem hülyültem meg. - szakadtam el tőle egy röpke pillanatra.

- Egyáltalán nem. - dörmögte a fülembe.

Fejét a nyakhajlatomba ejtette, forró lélegzete szinte perzselte a vékony bőrt, indokolatlanul rándultam össze néha, mint akinek épp rohama van. Boldogságroham létezik? Az elmúlt napokban sokszor hangoztattam, hogy ennél boldogabb nem is lehetnék, de ezt többször is felülmúltam. Azt hiszem most vagyok a legboldogabb, ennél jobban már csak akkor lehetnék, ha... Mindegy.

- Mondd még egyszer. - kérleltem a tarkóját piszkálgatva.

A világ legszebb mosolyával találtam magam szembe, csodálatos volt a maga egyszerűségével, az apró kis gödröcskék  pedig még aranyosabbá tették őt. A szemei sokkal jobban csillogtak mint eddig, és megjelentek a szemöldöke felett azok az aranyos dombocskák, amik akkor jönnek elő, ha vigyorog. Csodálkozva simítottam végig rajtuk, elhúzta a kezem és a tenyerembe nyomott egy puszit.

- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! 

Mindegyik kimondott "Szeretlek" után egy apró csókot lehelt a számra, én pedig az ereimben szétáradó örömtől szerettem volna elfolyni a szőnyegen. Két könnycsepp gurult le az arcomon, amitől gyorsan meg is szabadultam, nevetve húztam meg Niall kapucniját, és beszívtam az illatát.

- Jól vagy? - kérdezte lágy hangon, és a hajamat igazgatta.

Csak egy bólintással válaszoltam, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, úgy éreztem hogy a hirtelen felgyülemlett pozitív energiától még a falon is képes lennék sétálni. Ennél jobban jelenleg nem is lehettem volna. 

Ez a nap hátralevő részében sem volt másképp, gyakran bújtam hozzá csak úgy, amire ő csak nevetve reagált, és valahonnan újra előkerült az a hajpánt, amit az ominózus vásárláskor szereztünk be. Hülye sztorikat mesélt az egykori szomszédjuk macskájáról, és azzal próbált összehasonlítani, aztán valahogy teljesen a középpontba kerültek, és az egész délutánt cuki cicás műsorok nézésével töltöttük el. Közben egy kicsit elálmosodtam, nem azért, mert untam, hiszen mindig hozzáfűzött valamit, amin elnevettem magam, de egy idő után a fejem a vállára bukott. Felajánlotta, hogy pihenjünk egy kicsit, de mielőtt túlságosan belemerültünk volna, felszaladt az emeletre egy macskás plédért. Az arcomat a kezembe temetve szenvedtem, és arrébb csúsztam a kanapén, hogy beférjen mögém. Kezét átdobta a derekamon, és a mellkasára vont, laposakat pislogva öleltem át.

- Aludj nyugodtan, Tündérem. - suttogta a fülembe.

Jól láthatóan megborzongtam, és nagyot szippantottam az illatából. Nem tudom mennyi ideig feküdhettünk így, nem aludtam el teljesen, Niall hol a hajam piszkálta, az arcom simogatta, vagy apró puszikat lehelt az arcom különböző részeire. Néha résnyire nyitottam a szemem, akkor láttam hogy mosolyogva néz, és elpirulva közelebb húzódtam hozzá. Kizártam a világot, mindent, csak ő töltötte be a fejem, nem hallottam és láttam rajta kívül semmit, és nem is akartam. Olyan békés és nyugodt volt minden... Pontosan addig, amíg valaki ordítozva nem trappolt be a nappaliba. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, ijedtemben majdnem leestem a kanapéról, de még időben utánam kapott, és a fejemet a mellkasához szorította.

- Louis mi a franc ütött beléd? Meghalt valaki? Kérlek ne ordítozz mint egy fába szorult féreg! 

Niall próbálta uralni a helyzetet, de Louis csak idegesen, csapkodva magyarázott valami samponról. A félhomályban elég ijesztőnek tűnt a sötét ruhájában, de nem kellett tőle félnem, ő az az ember, akitől a legkevésbé kell tartanom.

- Harry! Meg fog vakulni! - kiabálta és a hajába markolt. 

- Mivan? Miért vakulna meg Harry? - kérdezte értetlenül Niall. 

- A hülye sampontól! Azonnal a kórházba kell mennünk! Emeld fel a segged Niall, és induljunk. 

Megilletődve pislogtam körbe, még nem igazán tértem magamhoz, nem fogtam fel a történteket. 

- Nem hagyhatom itt Hayley-t Louis!

- Akkor hozd őt is, mindegy, csak menjünk már! 

Egy rövid csókot váltottunk, lassan feltápászkodva eljutottunk arra a szintre, hogy mozogni is tudtunk, eközben Louis idegesen trappolt, és azon szörnyülködött, hogy milyen lassúak vagyunk. Szinte kilökött minket az ajtón, abban az egyáltalán nem szalonképes állapotban vágódtam be a kisbuszba Harry mellé, aki a kezét a szemére szorítva nyöszörgött. 

Nem sűrűn történik olyan, hogy vasárnap este nyolckor a One Direction, az én közreműködésemmel kiáltozik orvos után az ügyeleten.