32. rész

Sziasztok! 

Megérkeztem az új résszel, sajnálom, hogy megint ilyen későn, de a lényeg, hogy itt vagyok. Nem nagyon mondanék most semmit, szerintem nem tartozik a kiemelkedően jó kategóriába, de ezt most ráfogom az enyhe kimerültségre, és az izgalomra. Jövő héten ilyenkor már túl leszek mindenen, szerdán koncert, és már látom magam, ahogy sírva fogom/fogjuk megírni a beszámolót, remélhetőleg a barátnőmmel. 

Aki ott lesz a koncerten, annak jó szórakozást kívánok, tomboljátok ki magatokat, és élvezzétek minden percét! Jövő héten jelentkezem, szurkoljatok, hogy túléljem. :'D

Jó olvasást! ❤️

l.xx

Elvettem egy meleg pokrócot az egyik fotelből, és olyan halkan, amennyire csak tudtam, kimentem az erkélyre, nem akartam felzavarni Niallt. Lekucorodtam az egyik kipárnázott székre, és csak néztem, ahogy a lassan felkelő nap beszínezi az eget, és újra feléled minden. Különösen szép volt innen a kilátás, teljesen beláttam a hátsó kertet, és messzebb is mindenfelé csak itt-ott kopaszodó fákat lehetett látni, olyan, mintha egy erdő közepén lettünk volna, pedig csak London külvárosában vagyunk, ahol nem állnak olyan sűrűn a házak. Nagyon tetszett, szerettem itt lenni, olyan volt, mintha a világ teljesen probléma mentes lenne, és csak mi ketten léteznénk.

A randink óta mintha minden megváltozott volna egy kicsit, talán egy fal leomlott köztünk, és kezdünk egyre jobban közeledni egymás felé. Habár egyikőnk sem siet sehová, sőt, néhány hétig itt maradunk Niall házában, most mindenki egy kicsit szétválik, mert a szünetük lassan véget ér, és kezdhetnek dolgozni. Örültem neki, szerettem kettesben lenni vele, csak úgy élni, semmi különös dolgot nem csináltunk, mégis jó volt, mert nem ugrott a nyakunkba percenként valamelyik fiú, mert igen, képesek voltak erre is. A pokrócot összehúzva magamon egy kicsit lejjebb csúsztam, és csukott szemmel élveztem a reggeli csípős, és tiszta időjárást.

Hirtelen karok fonódtak a testem köré, már reflexből elkezdtem volna csapkodni, és sikítozni, de szinte azonnal lenyugodtam, amikor Niall csitítóan a fülembe mormolt valamit, visszacipelt a szobába, és lerakott az ágyra.

- Jézusom Hayley, mióta vagy kint? Teljesen átfagytál, nagyon hideg van. - dorgált le, azonnal rám húzta még a paplant is, és szorosan átölelt.

- Nem tudom, szerintem elaludtam. - motyogtam, és egy ásítás után a mellkasára ejtettem a fejem. 

- Biztos, hogy elaludtál, csak azt nem tudom, miért a hidegben alszol, és nem bent. Hirtelen azt sem tudtam hol keresselek.

- Csak egy kicsit levegőzni akartam, és valahogy elaludtam. 

- Ha legközelebb ilyen terveid vannak, öltözz fel rendesen, egy vékony pizsama nagyon kevés, remélem nem fáztál meg. - simogatta a hajam. - Felelőtlen vagy.

- Igen apuci. - motyogtam, ő pedig egy finom puszit nyomott a számra. 

- Főzzek neked teát? - kérdezte, szemeit megdörzsölve feltápászkodott, és egy nyújtózás után édesen pislogott rám.

- Niall, fel sem keltél, inkább maradjunk itt  egy kicsit. - emeltem meg a paplant, és azt akartam, hogy maradjon itt.

- De fázol, biztos jót tenne...

- Niall, gyere ide, nem kell nekem tea, bőven elég leszel te is. Pihenjünk még.

Vonakodva visszaugrott az ágyra, és bebújt mellém, nagyon akarta azt a teát, de akár hiszi, akár nem, egy ölelés jobban megteszi a hatását, mint egy bögre forró folyadék. Így is lett, a fejét a nyakamba fúrva fonta körém a karjait, tetszett, hogy most én voltam a "magasabb", magasabban feküdtem, mint ő. A hajam az arcára hullott, gondosan eltűrte őket, szikrázó szemekkel nézett fel rám, bennem pedig újra megmozdult valami.

- Meghívtak minket egy filmpremierre, valamikor karácsony előtt lesz. Eljönnél velem? - kérdezte hirtelen. 

Váratlanul ért a kérdése, azonnal igent mondtam volna, de elgondolkoztam egy kicsit, és teljesen bizonytalanná váltam. Ki mernék állni a nyilvánosság elé? 

- Én nagyon szeretnék, csak nem tudom hogy... - az alsó ajkamat beszívva mérlegeltem egy kicsit a helyzetet. -  Gondolkozom rajta. - mosolyogtam rá. 

- Ha rajtam múlna, akkor nem mennék el, de Paul kötelezővé tette, és kísérőt is vihetünk. Én megértem, hogyha nem, megoldjuk valahogy.  - mondta eltűnődve, és ujjai a derekamon köröztek.

Bólintottam egyet, kezét az arcomra simította, mosolyogva nyomtam egy puszit a hajába. Nagyon jól esett a közelsége, átaludtam az egész éjszakát, nem voltam fáradt, de könnyen el tudtam volna aludni mellette. Édesen szuszogott, minden egyes lélegzete csikizte a nyakam, amitől egy kicsit megborzongtam, a tincseivel kezdtem szórakozni, amit elégedett dünnyögéssel nyugtázott, teljesen elfeküdte a haját, az egyik oldalon felállt, a másikon pedig össze-vissza állt, és itt-ott lelapult. Nem tudom, mennyi ideig feküdhettünk így, csendbe burkolózva, csak megnyugtató volt vele feküdni, a világom teljesen rózsaszínbe borult, belemerültem a pillanatba, és nem érdekelt az idő. Amikor vele voltam, az egyáltalán nem volt fontos.

Kelletlenül kibontakoztam a karjai közül, néha nagyon utáltam a természetet, mindig a legjobb pillanatokat rontja el. A tükörben megláttam saját magam, a kicsit sem vonzó hajam, és kis híján hátrahőköltem, megpróbáltam a lehető legjobban rendbe hozni, rendezetlen kontyba kötöttem a fejem tetejére, úgy már valamivel elfogadhatóbban néztem ki. Egy kis vizet locsoltam az arcomra, hogy éberebb legyek, de nem is én lettem volna, ha nem pancsolom ki a földre, és nem csúszok meg rajta. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom, szerencse, hogy üveg nem volt a közelben, mert levertem az összes tusfürdőt, ami a kezem ügyébe került. 

- Jól vagy? - érdeklődött a haját igazgatva. - Hallottam, hogy zörögtél.

- Ja, igen, minden rendben. - hümmögtem.

- Ez nagyon meggyőző volt. - kuncogott.

Visszahuppantam mellé, az orromig húztam a paplant, és elbújtam előle. 

Láttam rajta, hogy nem volt elégedett a válaszommal, de nem foglalkozott vele, elhúzta az anyagot az arcom elől, elsimította a hajam, és egy rövid csókot nyomott ajkaimra. Mosolyogva emelte fel a fejét, néhány pillanatig elmélyülten bámult, én pedig szégyenlősen a mellkasához bújtam, és beszívtam az édes öblítő illatot, ami keveredett az övével.

- Mit szólnál hozzá, ha csinálnék valami reggelit? Niall bácsi már éhes. - kérdezte a hasát simogatva.

Nevetve a mutatóujjam a hasába nyomtam, amitől összegörnyedve beborult a párnák közé, engem pedig magára rántott.

- Ezt igennek veszem. Menj, keress valami pulcsit, nincs olyan meleg. Azt hiszem ideje begyújtani egy kicsit.

A "begyújtok egy kicsit" nála azt jelentette, hogy odamegy a termoszhoz, és egy kicsit teker rajta. 

Feltápászkodtunk, én a szekrényében lógtam, találomra kihúztam a kupacból egy egyszerű, puha kék pulóvert. Magamra kaptam, úgy éreztem magam mint egy szerencsétlen kislány, aki elcsórta az apukája egyik ruháját, nagyon nagy volt rám, és az ujjával kezdtem szórakozni. Büszkén csápolva közeledtem Niall mögé.

- Olyan szép vagy. - kapott a karjába, a lábam elemelkedett a földtől.

Az összes testrészemmel kapaszkodtam belé, csak szorítottam magamhoz, fejemet a vállára billentve csimpaszkodtam belé, úgy éreztem, hogy magába szippant a jelenléte, a testemen újra és újra végigfutott a hideg, ezzel ellentétben a szavai felolvasztották a szívem. Ujjaim a puha tincsei közé csúsztak, rengeteg dolog kavargott a fejemben, az összes róla szólt, mindig ott kötöttem ki, hogy miért nem találok egyetlen hibát sem benne, keresem, de neki valahogy nem jutott, még egy pici sem. Önző vagyok, nem akarok mást, csak vele lenni, látni reggel a bágyadt tekintetét, a huncut mosolyát, érezni az ölelését, a csókjait, teste megnyugtató melegét, és mindent, ami ő. Csak szeretni akarom. 

Szerencsétlenül terültem ki a kanapén, valami valóságshow szerűség ment, de egyáltalán nem figyeltem rá. Sokkal inkább az foglalta le a gondolataim, hogy Niall mit csinál fél órája a konyhában. Kócos hajamat rendezgetve csoszogtam el a az ajtóig, résnyire nyitottam, csak annyira, hogy lássam, mit művel. Felém kapta a fejét, huncutul elmosolyodott, ennyit arról, hogy megbánulom egy kicsit. A pultra támaszkodva néztem, ahogy elővesz a szekrényből egy csomagolt  piskótát, döbbenten figyeltem, ahogy felszeli, kipakolja tányérra, és forró pudingot csorgat rá.

- Reggeli? Ez most komoly? - kérdeztem, és elcsórtam a tálat, amiben a maradék rózsaszín finomság szemezett velem. 

- Miért ne? A szendvics lejárt lemez. - vonta meg a vállát, és a szájába nyomott egy kocka üres tésztát.

- Nem tudom elhinni, hogy ilyeneket eszel, reggel. Melyik normális fiú csinál még ilyeneket?

- Kikérem magamnak, nem vagyok normális, ha kell, akkor be is bizonyítom, mert úgy látom, eddig nagyon félreismertél. - húzta fel durcásan az orrát, kikapta a kezemből a kanalat, és a rajta lévő pudingot rákente az arcára. - Pszichiátria a második otthonom, csak jól titkolom. - pislogott rám idétlenül, és kancsalítva hajolt át a pulton.

Elnevettem magam, fogtam egy szalvétát, letakarítottam az arcát, elégedetten hümmögött, pilláit rebegtetve  próbált közelebb hajolni, de ebben megakadályozta a köztünk lévő bútor, csalódottan vetette a csípőjét az oldalának, és a szájába tuszkolta a sütiket, mint egy dühös mókus. Elmartam a tányért, a zsákmányommal büszkén huppantam le a kanapéra, de nem úsztam meg ilyen könnyen, Niall utánam loholt, és sorban szedegette le a piskóta darabokat, "mentette" őket. Teljesen átment kisgyerekbe, ajkain folytonos mosoly játszott, a szemei körül apró nevetőráncok jelentek meg, és úgy nézett ki, mint egy hörcsög. 

- Csak azért osztozom veled a kaját,  mert nagyon kedves vagyok. - motyogta, és a lábát felpakolta az aszaltra. 

- És szerény. - pislogtam fel rá, a kezébe vette az enyém, minden szögből alaposan megvizsgálta, amit megmosolyogtam, végül összekulcsolta ujjainkat, és az ölébe ejtette. 

A vállára hajtottam a fejem, ő elmerült az idióta műsorban, amiben éppen két lány szerű élőlény összeveszett a hajvasalón. Idétlen nevetgélésbe kezdett, apró morzsák potyogtak a nadrágjára, a szája elé kapta a kezét, hogy ne prüszkölje szét a többit is. A fejemet fogva dőltem inkább a párnára, a fejem alá gyűrtem, és összehúztam magam. 

- Naa. - piszkált, és a könyökére támaszkodva fölém hajolt. Közel volt, nagyon közel, szemeiben pajkosság csillant, hirtelen nem is tudtam, hogy elmerüljek-e a kékségben, vagy a hívogató rózsaszín ajkainak szenteljem a figyelmem. 

- Bolond vagy. - motyogtam.

- Végre beismered. - a vigyora szélesebb lett, kicsit arrébb nyomott, hogy bemászhasson mögém, büszkén dünnyögve vetette át a derekamon a karját. - Mit szólnál hozzá, ha kimennénk egy kicsit? Van egy jó hely hátul, néha szoktam oda járni, csak kiszellőztetni a fejem, és gondolkozni a semmin. 

Beleegyezően bólintottam, egy puszit nyomott a tarkómra, és puha haját a nyakamhoz dörgölte, mint egy kíváncsi macska. Olyan édes volt, úgy szorított magához, mint egy kisfiú a játékát, egy-két pillanatban igazán elhittem, hogy olyan értékes vagyok neki, mint az egykori kedvenc autója.

- Néha szeretném tudni, mi jár a fejedben. Elbambulsz, és csak mosolyogsz. -  orrával megbökte a nyakam, éreztem, hogy mosolygott, elpirulva próbáltam még jobban összehúzni magam.

- Semmi. - motyogtam.

- Én tényleg szeretném tudni. Őszintén. Nem kérem, hogy zengj ódákat és drámaian írd le, nekem tökéletesen elég egyetlen mondat. 

Egy kicsit fészkelődtem, megpróbáltam úgy megfordulni, hogy ne guruljak a szőnyegre, mert hiába nem voltunk nagy darabok, a kanapé egy kicsit keskenynek bizonyult. Megtartott, a mellkasára volt, eltűrt néhány kiszabadult hajszálat, a tenyerem megpihentettem valahol a szíve környékén.

- Aranyos vagy, és nagyon jó így feküdni. - mormoltam a pulcsijába, és éreztem, hogy a forróság ellepi a fejem.

Mutatóujjával gyengéden megpiszkálta az arcom, felnéztem rá, lehajolt egy puha csókért, nem követelőzött, egy darabig csak kóstolgatott, boldogan engedtem bejutást, amikor nyelvével végigsimított az alsó ajkamon. Kipirult arccal húzódott el, az összes fogát megvillantva vigyorgott rám, jobbnak láttam, ha a pulóverébe fúrom a fejem. Kuncogva végigsimított a hajamon, egy darabig nem szólaltunk meg, piszkálta a hajam, ujjaival teljesen széttúrta az egész kontyot, bosszúsan fújva kihúzta belőle a gumit.

- Szerintem így sokkal szebb vagy. Magasabbnak tűnsz tőle.

- Sajnos attól még nem növök egy centit sem.

Néha kifejezetten utáltam, hogy nem nőttem nagyobbra, már általánosban is csúfoltak emiatt, a kedvesebb réteg csak a kerti törpe becenéven szólított. Mellette viszont szórakoztató volt alacsonynak lenni, jó volt, hogy elbújhattam a karjai közt.

- Szerintem cuki, hogy ilyen pici vagy. - nevetett fel, mellkasa szinte zümmögött a fejem alatt.

- Ha nem jön be az élet, elmehetnék kerti törpének. - dünnyögtem.
- Szerinted odaadnálak valami idegennek, hogy a kertjében ácsorogj? - hördült fel.
Pislogtam néhányat, leszedtem pár eltévedt szöszt a felsőjéről, kezemet felvezettem a nyakára, és megtámaszkodtam a könyökömön, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem látok rá nagy esélyt.
Tetszett, hogy most fölé kerekedhettem, a hajam lehullott a vállamról, függönyt képzett köztünk, félig rajta feküdtem, mégsem panaszkodott, élénken csillogó szemekkel nézett fel rám, ekkor hirtelen beugrott a néhány nappal ezelőtti esett az éjszaka közepéről, amikor a fülembe mormolta azt a szót, már eljutottam addig, hogy el tudtam különíteni az álmomat attól, és bebizonyítottam magamnak, hogy nem képzelődtem. Csak bámultam a csodálatos szemeibe, néhány pillanatig igazán elhittem, hogy nagyon komolyan gondolja, amit mondott, még mindig abban a tudatban van, hogy nem tudok semmit. Megmelengeti a szívemet, ha erre gondolok, várom a pillanatot, amikor talán nem az éjszaka közepén suttogja majd el, amikor azt hiszi, hogy alszom, hanem a szemebe mondja, és látom majd az arcát. 

- Ha így folytatjuk, sosem jutunk ki. - motyogott, felült, és engem is felhúzott.

Kerestünk meleg ruhákat, én megkaptam az egyik nagy, terep színű kabátját, aminek bundás volt a kapucnija, és valahonnan előkerült egy bakancs, ami jó volt rám. Ő csak felkapkodta a szokásos darabokat, csak rám kellett várni, mert nem tudtam könnyen összekötni a fűzőt. Megkönnyebbülten sóhajtva egyenesedtem fel, egy sapkát húzott a fejemre, és mosolyogva húzta fel a cipzárom. Ujjait összefonta az enyémekkel, tenyere körbeölelte a kézfejem, melengetett az érintése, egyáltalán nem fáztam kint, pedig elvileg nem volt valami túl jó idő. Szótlanul sétáltunk végig a hátsó udvaron, volt itt minden, grill, medence, egy komplett kicsi faház, egy táborhely, és a kerités végén nyílt egy ajtó, ami egy kisebb erdőbe vezetett. Ismerős lehetett erre, lassítani kezdtünk, és csak élveztük az alapzajt, amit a természetben nap mint nap hallhatunk, ha kibújunk a vackunkból, és hajlandóak vagyunk elszakadni a szmogos utcáktól.

- Nyáron sokkal szebb itt, amikor minden zöld, néha még apróbb állatok is járnak erre. Ha szerencsénk van, akkor lehet hogy összefutunk egy mókussal is. - csevegett, és érdeklődően nézett végig mindenen, ami körbevett minket.

Közelebb araszoltam hozzá, a vállának dőltem, beszívtam az illatát, és úgy andalogtunk tovább, csak céltalanul, kezét a derekamra csúsztatta, mosolyogva nézett le rám, ijedten kapta el rólam a tekintetét, amikor a fejünk felett megrezdültek az ágak. Én is a hang irányába fordítottam a fejem, egyenlőre nem láttam semmit, aztán a vékony ágak újra megmozdultak, és egy apró, mogyoróbarna szemű mókus pillantott rám. Mosolyogva megböködtem Niall oldalát, felfelé mutattam, felcsillanó szemekkel bámult rá, egy ideig nézték egymást, aztán valami idióta "kiki"-zésbe kezdett, a nyakamat behúzva csaptam a homlokomra, azt hittem, ezzel biztosan elijesztette szegény állatot, de a legnagyobb meglepetésemre lelkesen mászott lefelé a fa törzsén. 

- Ezt meg hogy... - motyogtam magamnak, és tátott szájjal néztem, ahogy a legújabb haverunk Niall tenyerébe mászik, és felfut a vállára. 

- Hello Kispajtás! - mutató ujjával megpiszkálta a fejecskéjét, apró mancsaival megfogta az egyik ujját, és megszimatolta.

Elgyengülve pislogtam rájuk, közelebb lépett hozzám, mosolyogva tekintett a vállán ülő apróságra, utána rám, és előkapta a telefonját. Bizonytalanul nyújtottam a kezemet felé, attól féltem, hogy elrohan, de csak méregetett a nagy barna szemeivel, és felegyenesedett. Gügyögni kezdtem neki, annyira aranyos volt, soha nem láttam még ilyen közelről mókust, legszívesebben magamhoz szorítottam volna, és piszkáltam volna egész álló nap. Niall nevetve kezdett el fényképezgetni, a fejünk fölé tartotta a telefonját, mosolyogva néztem a kamerába, megszámlálhatatlan fotó került a galériájába, a boldogság szétáradt az ereimben, és igazán szabadnak és boldognak éreztem magam abban a pillanatban. A mókus barátunk, akit George névre kereszteltünk, megunta hogy ketten piszkáljuk, dühösen fújva Niall arcához dörgölte a farkát, a kabátjába kapaszkodva lefutott a hátán, és eltűnt az avarban. Kuncogva fúrtam a fejem a mellkasába, végigsimított az arcomon, egyik karjával védelmezően körbeölte a derekam, a másikat még mindig a fejünk felett tartotta, elrejtőztem a kabátjában, gyengéden felemelte a fejemet, és mosolyogva egy apró csókot nyomott ajkaimra. Megigazította a szemembe csúszott sapkám, arcát az enyémhez simította, egy nagy sóhaj keretében a nyaka köré fontam a karom, leengedte mellénk a telefont, ragaszkodó ölelésébe vont, és csak álltunk a fák közt, így összebújva, szavak nélkül. Végigfutott a testemen a hideg, attól függetlenül, hogy nem fáztam, ezt ő is észrevette.

- Szerintem lassan indulhatnánk vissza. Megfázol. -  motyogta, és egy puszit nyomott a homlokomra. 

- Nem fázok.

Rosszallóan rázta a fejét, ujjainkat összefonta, és apró léptekkel elindultunk visszafelé.

- Nem tudom felfogni, miért kaptad az élettől azt, amit. - szólalt meg hirtelen.

Összerezzentem, egy kicsit megszorítottam az ujjait, nem tudom, miért hozta most ezt fel, napok óta eszembe sem jutottak ezek. 

- Ez egy nagyon jó kérdés. Sok rosszat kaptam, de azt hiszem, az számít a legkevésbé, van, ami ellensúlyozza. Így sokkal könnyebb. - eltűnődve rugdostam a lehullott leveleket, lehajtott fejjel baktattam, mégis határozottan válaszoltam.

- És mi az?

- Te vagy. Az egyetlen biztos pont vagy az életemben, nem hiszem, hogy mentem volna valamire nélküled. Ha nem jelensz meg aznap este... De nem érdekel, ami most van, az több, mint jó.

Elmosolyodott, közelebb vont magához, éreztem, hogy minden egyes kimondott szó után lassan egyre kisebb lesz a nyomás rajtam, és megkönnyebbülök. 

- Igyekszem mindig biztos pont maradni az életedben.

- Niall...

Még ha akarnám, akkor se tudnám titkolni, hogy valahol mélyen félek attól, hogy mi van akkor, ha mégsem működik ez az egész, akkor mi lesz velem, és hova kerülök majd? A torkomat szorította az a bizonyos gombóc, nem akartam erre gondolni, bármennyire is úgy látszott ebben a pillanatban, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, ki tudja, mi lesz napok, esetleg hetek múlva? Amennyire valószínűtlen, annyira hirtelen találhatom magam abban a helyzetben.

- Nem, tudom mi jár most a fejedben, határozottan nem úgy érzem, hogy ettől most tartanod kellene, ne is agyalj ezen, felesleges.

Az összes gondolatomat romba döntötték a szavai, hallható koppanással potyogtak a szívemről az egyenlőre apró kövek, de számomra már ez is haladás volt. Magamat is meglepve elé ugrottam, az ajkaimat az övére nyomtam, meghökkenve reagált a "kitörésemre", amint felébredt az enyhe sokkból, azonnal viszonozta a csókot, arcomat a kezei közé fogta, én pedig puha tincsei közé csúsztattam. Nem érdekelt hol vagyunk, különösebben nem foglalkoztatott, nem láthatott meg minket senki, a mókusok, és egyéb kisállatok pedig nem hiszem, hogy elmondják a világnak, mi is történik most itt. Pihegve váltam el tőle, elégedetten vigyorogva nézett rám, szemei pajkosan csillogtak, és mellette megjelentek az apró nevetőráncok, annyira szép volt, mindig annyira szép, legszívesebben örökké nézném, mindig felfedeznék rajta valami különlegeset, és egyedit. 

A lábam mellett koppant valami, furcsán néztem egy nagyobb darab kőre, amire valami fehér volt rárögzítve. Egy papír volt, a szemöldökömet összevonva méregettem, egyetlen mondat állt rajta, de ez elég volt ahhoz, hogy egy kisebb infarktus szélére kerüljek, hirtelen kifutott a fejemből a vér, és szédülni kezdtem.

"Szép a szerelem, de vajon meddig?"

Sötét foltok jelentek meg előttem, megbillenhettem, mert Niall ijedten utánam kapott, kikapta a kezemből a papírt, átfutotta, és most valami olyat láttam a szemében, amit még soha. Félelmet.