31. rész

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a két kommentet az előző részhez, reménykedem abban, hogy most is kapok majd néhányat. Remélem tetszeni fog nektek! 

Egy kérdésem is lenne hozzátok. Nem tudom, hogy tudjátok-e, de ott leszek Bécsben a fiúk koncertjén a barátnőmmel, ha gondoljátok, szívesen írunk beszámolót. Ha lenne rá érdeklődő, akkor ide is kikerülne. Ha géphez kerülök, egy szavazást is kiteszek oldalra.

l.xx

Éles fény vakított el néhány pillanatig, rá kellett jönnöm, hogy mi is folyik itt. 

- A rohadt életbe. - szitkozódott Niall.

Azonnal tudta, mi a helyzet, dühösen megindult az alak felé, és megragadta a ruhája nyakánál fogva.

- Hayley, ülj be a kocsiba. - parancsolt rám hátranézve.

Mintha megfagytam volna, a végtagjaim nem engedelmeskedtek az utasításaimnak, hiába akartam arrébb menni, csak néztem magam elé. 

- Ide a memória kártyát barátom, mert holnaptól semmid sem lesz. - ordított rá arra a valakire.

A hangja vészjóslóan visszhangzott az egész utcában, sosem hallottam még kiabálni, dühösnek sem láttam még olyan szinten, mint most. Mintha egy teljesen más embert látnék.

A fotós meg sem mukkant, látszólag meg sem mozdult, csak szorította magához a fényképezőjét, mintha azon múlna az élete. Ha a mostani helyzetről van szó, szó szerint az életébe kerülhet néhány kép, még azt is el tudnám képzelni, hogy  Niall ráugrik.

- Nem hallottad? - rántott rajta egyet. - Add ide azt a szart, vagy úgy felnyomlak a rendőrségen hogy soha nem fogod látni, hogy kel fel a nap. 

- Jólvan, jólvan. - mekegett a fotós, és kiszenvedte a gépből a kártyát.

- Remélem tudod tartani a szád. - engedte el, és ellökte magától. - Most pedig nagyon gyorsan tűnj el, vagy hívom a zsarukat.

Vissza sem nézve elrohant, Niall még mindig mérgesnek tűnt, vállait felhúzta, kezeit ökölbe szorította, és kapkodva szedte a levegőt, a homloka ráncba szaladt, úgy rejtette el most dühtől fénylő szemeit. Továbbra is mozdulatlanul markoltam a kocsi ajtajának a kilincsét, nem hiszem el, hogy megint történnie kellett valaminek.

- Niall? - kérdeztem remegő hangon.

- Menjünk innen. - fújt egyet, és trappolva megkerülte a kocsit, hogy beszálljon.

Kinyitottam az ajtót, kelletlenül ültem be a másik oldalra, hirtelen nem is volt már kedvem az egészhez, vissza akartam menni a biztonságot nyújtó házba. A fejét a kormányra hajtotta, elfehéredett ujjakkal markolta azt, hirtelen felindulásból az egyik kezére simítottam az enyém, és próbáltam lefeszegetni róla. A szorítása azonnal gyengült, bűnbánóan nézett fel rám, nyoma sem volt annak az oldalának, amit az előbb megmutatott. 

- Menjünk vissza.

Nagyokat pislogva nézett rám, úgy, mintha azt mondtam volna, hogy titokban a marokkói hercegnő vagyok.

- Miért? Ne haragudj, én nem tudtam hogy ez itt lesz... - nem szerettem volna, ha hülyeséget beszél, félbe akartam szakítani, de egy intéssel belém folytotta a szót. - Utálom ezt, hónapok óta nem volt itt egy sem, nem tudom, miért pont ma keveredtek ide, mindent tönkretesznek, és én pont ezt nem akarom! Hayley, ha nem akarsz menni, én megértelek, akkor talán majd máskor, vagy nem tudom. De azért remélem tudod, a lelkesedésem nem hagyott alább, csak most egy kicsit ez felhúzott. -  túrt bele a tökéletesen beállított hajába, és csalódottan rám nézett. 

Az ajkam rágcsáltam, nem tudtam mi tévő legyek. Most rúgjak fel mindent, egy ilyen hülyeség miatt, és az utolsó pillanatban mondjak nemet neki? Ennyire még én sem lehetek hülye. 

- Igazad van, menjünk, kár is volt ennyire felhúznom magam rajta. 

- Akkor minden oké? - derült fel az arca, és tengerkék íriszei apró gyémántként csillantak meg a szélvédőn beszűrődő holdfényben. 

- Persze. - mosolyogtam rá. 

Vigyorogva megfogta a kezem, egy puszit nyomott a kézfejemre, elpirulva hajtottam le a fejem, habár most nem láthatta, hogy ezzel a gesztusával zavarba hozott. Megköszörülte a torkát, kényelmesen elhelyezkedett az ülésben, és beindította az autót.

Csaknem ki is ment a fejemből ez a nem kívánt incidens, próbáltam elrejteni az agyam leghátsó zugába, hogy még véletlenül se gondolkozzak rajta, legalább most ne. Nem akarom elrontani sem az enyém, sem Niall estéjét aztal, hogy végig fancsali képpel ücsörgök. Nem hiszem, hogy utána a szemébe mernék nézni. 

A pár perces utat a házáig csendben tettük meg, egyikünk sem szólalt meg, csak a rádióból szólt halkan a heti toplista. 

- A harmadik helyen pedig a világ legnagyobb fiúbandájának legújabb slágere, a Best Song Ever! - hangzott fel, Niall pedig feljebb tekerte a hangerőt, és a szemöldökét húzogatva állt meg a feljárón. - Amúgy tudtátok, hogy ma 21. éves a szőke szépfiú, Niall Horan? - kérdezte a női bemondó.

Lányos lelkesedéssel meghatódott "óóó"-zásba kezdett, és csapott egyet a kijelző felé, amin a daluk száma futott.

- Mirandaaa, még elpirulok. - nyávogta, és a szempilláit rebegtetve felém fordult.

Kitört belőlem a nevetés, röhögcsélve kikapcsolta a rádiót, én pedig megpróbáltam úgy megtörölni a szemem, hogy ne csináljak magamból pandát. 

Kisegített a kocsiból, a derekamra simította a tenyerét, és úrrá lett rajtam ugyan az az izgalom, ami indulás előtt. A szívem hevesen kalapált, szerettem volna már belépni az ajtón, sosem voltam még ennyire izgatott. Látszólag nem csak én voltam türelmetlen. 

Nagyot fújt, lazán lenyomta a kilincset, az ajtó nyitva volt, egyenesen a nappali felé vezetett, egy kicsit át volt rendezve, és a terasz ajtaja mellett egy asztal volt szépen megterítve, a falon égősorok voltak, és néhány gyertya pislákolt a polcokon. Tátott szájjal bámultam körbe, aztán Niallre, aki jót szórakozott az arckifejezésemen, és mosolyogva egy puszit nyomott a halántékomra.

- Reméltem, hogy tetszeni fog. - lépett a hátam mögé, és állát megtámaszotta a vállamon.

Csodálkozva néztem magam elé egy darabig. A látásom elhomályosult, csak az járt a fejemben, hogy ez mind miattam van, miattam csinálta ezt az egészet, akaratlanul is beleborzongtam. 

- Ez gyönyörű. - motyogtam, és megfordultam az ölelésében. - De miattam nem kellet vo... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a mutatóujját az ajkaimra tette, és csendre intett.

- Állj, ma este nem szeretnék ilyeneket meghallani, ne foglalkozz semmivel, ezt az egészet - mutatott körbe - csak a te kedvedért szerveztem, mert szerintem megérdemled, és úgy érzem, valamivel meg kell köszönnöm, hogy itt vagy velem. Mivel ez az első randid, nem olyat terveztem, hogy leülünk a kanapéra, és megnézünk egy filmet, amire valószínüleg nem is emlékeznék. Én szívesen elvittelek volna valami szép étterembe is, de... Egyenlőre be kell érnem ezzel. Remélem azért tetszeni fog. - mondta, és közben az arcom simogatta.

Csak rá kellett néznem, és azonnal megbizonyosodtam róla, hogy minden szavát komolyan gondolja. Résnyire nyílt ajkakkal bámultam a csodás szemeibe, próbáltam összeszedni a gondolataim, hogy normálisan tudjak válaszolni, és ne csak érthetetlenül hebegjek valamit.

- Nekem az első verzió is tökéletesen megfelelt volna. Annyira aranyos vagy. - bújtam hozzá.

- Hmm, te pedig valósággal ragyogsz. - húzta végig a kezét a fonatomon. - Sosem csalódom Sophiaban.

- Szóval mindig ő készíti elő a randira a csajaidat? - kérdeztem döbbenten, és a szemöldököm csaknem a homlokom közepéig felszökött.

- Te most féltékeny vagy? - lépett hátrébb játékosan felháborodva. - Igen, és tudod mit? Meg is számolhatod, hányat, tudod szokásom rovátkákat vésni az ágytámlába, mert már nem győzöm őket fejben tartani. - forgatta a szemeit.

Az állam a lába előtt landont, remélem, hogy csak viccelt, mondjuk semmi közöm nem lenne hozzá, ha ez tényleg igaz. Elnevette magát, és puszit nyomott az arcomra, magamban elmormogtam egy nem túl szép szót, amit sosem mondanék neki, de ha igen, akkor sem gondolnám komolyan, pont, mint ahogy most sem. 

- Ha így folytatjuk, a kaja megeszi magát, mi pedig éhesek maradunk. - húzott az asztal felé, és udvariasan kihúzta nekem a széket, hogy üljek le. 

Mosolyogva megköszöntem neki, a gyomrom összeszorult az izgatottságtól, néhány percre egyedül hagyott, amig kihozta a konyhából a vacsoránkat, ami nem más volt, mint spagetti, bolognai szósszal.

- Parancsoljon hölgyem, remélem elégedett. - hajolt meg, és ő is helyet foglalt velem szemben. - Ajánlom Harrynek, hogy ne mérgezzen meg minket, mert komolyan elintézem, hogy csak keresztapa lehessen. 

A fejemet lehajtva felkuncogtam, végignéztem az ételen, nem tűnt veszélyesnek, sőt, nagyon finom illata volt, még étteremben is felszolgálhatták volna. Az ő tányérján jóval több tészta tornyosult, nem tudom, hogy lehet egyszerre ennyit megenni, én már úgy vagyok vele, hogy azzal is jól laktam, hogy néztem.

- Remélem szereted. Ötletem sem volt, mit válasszak, remélem nem lőttem mellé. - túrt bele a hajába, és össze-vissza fészkelődött a székén.

- Szeretem. Nagyjából mindent megeszek. - mosolyogtam rá, és a szalvétám szélét piszkálgattam.

- Ezt örömmel hallom. - vigyorgott, és egy adag tésztát csavart a villájára. - Ezentúl nem kereshetsz kifogásokat, egyik kajára sem mondhatod azt, hogy "nem szeretem", kénytelen leszel megenni azt, amit eléd rakok. - húzogatta a szemöldökét, és a szájához emelte a villát.

Kancsalítva alaposan végigmérte a falatot, az orrát felhúzva szimatolt, mint egy nyúl, és alapos szakértelemmel forgatta meg a szájában. Csak kuncogtam rajta, és én is megkóstoltam. Valóban finom volt, sokkal jobb, mint amire számítottam.

Evés közben nem sokat beszéltünk, ha elhangzott egy-két mondat, az szinte jelentéktelen volt, mégsem éreztem azt, hogy kínos a csend, ami ránk telepedett. Inkább egymást néztük, többször is éreztem a tekintetét rajtam, olyankor lehajtottam a fejem, hogy ne nagyon vegye észre a vöröslő arcom. Néha én is végigmértem az arcát, a halvány fényben a tincsei mintha lángnyelvekké változtak volna, de ezt tökéletesen ellensúlyozta a gyönyörű zafírkék szeme, ami szinte olyan volt, mint a legtisztább tenger. Édes mosoly játszott ajkain, ő sokkal előbb végzett, mint én, elégedetten hátradőlt, és nekem szentelte az összes figyelmét. 

- Niall. - szóltam rá, és szégyenlősen az arcom elé kaptam a kezem.

Hirtelen nagyon megörültem annak, hogy nem étterembe mentünk, egyrészt azért, mert lehet hogy rosszul éreztem volna magam a rengeteg ember között, nem tudtam volna felszabadulni, és ez a gyerekes viselkedésem sem illett volna oda. Másrészt pedig ott mindenki látott volna bennünket, túl nagy lett volna a nyilvánosság, valószínüleg végig feszülten ücsörögtem volna, arra várva, hogy mikor jövünk el onnan.

- Hayley. - ejtette ki a nevem szinte suttogva, és az asztal felett áthajolva lefejtette a kezeim az arcomról.

Megilletődve pislogtam rá, aranyosan mosolyogva megtörölte a szám szélét, és   mellém lépve felhúzott a székről.

- Ne nézz rám ilyen nagy szemekkel, nem bántalak, csak én vagyok. - simított végig az arcomon, és egy puszit nyomott a homlokomra. 

Jobb kezét összekulcsolta az enyémmel, hirtelen nagyon vonzónak találtam az ajkait, lehunyt szemmel pipiskedve hajoltam felé, tenyerét a derekamra csúsztatva húzott közelebb magához, és úgy csókolt meg. Puha ajkai lágyan simogatták az enyémeket, közben orrát az enyémhez dörgölte, szerettem, ha ezt csinálta, a világ legkellemesebb érzése volt. Elbódultan hajtottam a fejem a vállára, ő pedig hümmögve kihúzta a hajamból az egyik csatot, és a kiszabadult tincseimmel kezdett játszadozni.

- Táncoljuk! -szólalt meg hirtelen, és csillogó szemekkel a tv felé nézett.

- Én nem tudok táncolni. - pillantottam fel rá, és elhúztam a szám.

- Nem szeletelésre gondoltam, normális táncra, az pedig nem nehéz. Megtanítalak. Benne vagy? - kérdezte lelkesen, és már a zenék között kutakodott. 

- Najó. De a lábadért nem vállalok felelőséget. - nevettem fel, és megvártam, amig megtalálja a számára tökéletes dalt.

Hirtelen felhangzott egy borzalmas partyzene, ő pedig idétlen fenékrázásba kezdett, akaratlanul is felröhögtem, nagyon vicces volt, ahogy rázta magát, és a haja is ugyan olyan irányba mozgott. Egy másikra váltott, valami spanyol lehetett, nem éppen volt az én stílusom.

- Egy kis tangó? - kérdezte a szemöldökét rángatva.

A fejemet ingatva néztem vissza rá, tovább lapozott, és megállapodott egy lassúbb, egész kellemes zongora játéknál.

- Ez tetszik? - kérdezte, és várakozva nézett rám.

Csak bólintottam, elém lépett, megigazította a nem létező nyakkendőjét.

- Hölgyem, szabad egy táncra? - köszörülte meg a torkát. 

A megszólítástól elpirultam, engedtem, hogy megfogja a kezem, a tenyerét a derekamra simítva nógatott közelebb magához, ujjaimmal végigsimítottam az arcán, mig végül le nem siklott a vállára. 

- Nos, nem lesz nehéz, csak ide-oda kell lépegetni, először előre, balra, egy kicsit elfordulva jobbra, és hátra. Próbáljuk lassan. Jobb lábbal lépj előre, aztán bal lábbal balra. - utasított.

Minden tudásomat beleadva kezdtem el lépni, az első kettő lépést nem bénáztam el, meg kell mondanom, magamhoz képest egész jó voltam, sosem táncoltam, semmilyen műfajban, ezért tartottam tőle egy kicsit.

- Eddig oké. Most egy kicsit jobbra fordulva lépj jobb lábbal, aztán ballal hátra. Ennyi. És ezzel a négy lépéssel akár az egész házat is bejárhatjuk. - nevetett fel, és a derekamon megmozgatta az ujjait. - Mehet előről? 

- Próbáljuk meg. 

Figyeltem a zenére, ütemre kezdtem el lépkedni, egy hatalmas vigyor ült ki az arcomra, amikor hiba nélkül táncoltam, életemben először, igazából, Niallel.

- Hűha, ügyes vagy! - pislogott rám elismerően. - Legközelebb elmegyünk egy bálba, addig megtanulsz keringőzni, és táncolunk egy jót. 

Legközelebb? Ó, szóval lesz legközelebb. Örömmel, a kérésére még a Tower Bridge-ről is leugranék bungee jumping kötéllel.  

Néhány percig még élveztük ezt a körbe-körbe forgást, a zongora lassabb dallamot játszott, hercegnősen megpörgetett, és magához ölelve dülöngéltünk a zenére. A fejem a vállára hajtottam, a karomat a nyaka köré fontam, ő pedig a derekamon nyugtatta a mancsait. Pár pillanatra lehunytam a szemem, az illatát beszívva egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy milyen szerencsésnek mondhatom magam, valószínüleg nem sok lány mondhatta el ezt magáról, hogy ez a csodálatos fiú hozzá tartozik. Mert igen, ő már hozzám tartozik, akárhogy is alakulnak majd a dolgok, életem végéig hozzám fog tartozni, mert jelentős változásokat hozott az életembe, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni, és neki köszönhetem, hogy most ebben a pillanatban a mellkasának dőlve elmélkedek, az első randinkon. 

- Hayley? - kérdezte hirtelen, ezzel kizökkentve a gondolatmenetemből.

- Hmm? 

Hümmögve emeltem fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Megkérdezem még egyszer. Tényleg lennél a barátnőm?

A kérdése váratlanul ért, nem erre számítottam. Nagyokat pislogva próbáltam az agyam erre a témára irányítani.

- Niall. Tudnék én mást válaszolni? 

- Választási lehetőség mindig van. Ha esetleg meggondoltad magad, én azt is megértem, megoldanánk valahogy. - mondta egy kis csalódottsággal a hangjában, de a szorítása erősödött a derekam körül.

- Elmenjek? 

- El szeretnél menni? - nyíltak nagyra a szemei, és szemeiben össze-vissza kavarogtak az érzelmek.

Meg sem fordult a fejemben ekkora hülyeség, nem gondoltam komolyan, csak is akkor lennék hajlandó elmenni innen, ha ő kérne rá. Egy kicsit végre én húzhattam az agyát.

- Ha nem akarod, akkor nem. Nem megyek sehova addig, amig nem mondod. 

A visszatartott levegőt kifújta, felfelé nézve mondott valamit magában, és egy puszit nyomott a hajamba.

- Ne ijesztegess. Nem akarom, hogy elmenj. - sóhajtott. - Hülyén hangzik, lehet hogy az a minimális egóm is benne van a dologban, de most azt mondom, hogy a legjobb hely, ahol lehetsz, az mellettem van. Talán képes vagyok arra, hogy mindent megadjak neked, amire szükséged van... 

- Nem megyek sehova. - simítottam meg a tarkóját. 

A mondanivalója második részével teljesen egyet értettem, még ha nem is mondtam ki, a legjobb helyen mellette vagyok. És hogy ő is ezt gondolja, az már csak egy mézédes cseresznye a habos-babos torta tetején. 

- A kérdésedre válaszolva. Igen. - mondtam elpirulva. - Leszek a barátnőd.

Hitetlenkedve nézett a szemebe, az ő kékjében boldogság csillant, és a saját, boldogságtól sugárzó arcomat véltem felfedezni benne. Kicsit furcsa volt ezt kimondani, sosem éreztem még ilyet, mint abban a pillanatban, leírhatatlan volt.  Tudva azt, hogy mostantól hivatalosan is tartozok valakihez, a lehető legjobb érzés volt a világon. 

- Megcsókolhatlak? - kérdezte, és a kezei közé fogta az arcom.

- Ne kérdezz hülyeségeket. - motyogtam.

Néhány pillanaton belül puha ajkak értek az enyémhez, finoman kóstolgatott, nem sietett sehova, közben ujjai lágyan cirógatták az arcom, igyekeztem a lehető legjobban belefeletkezni a pillanatba, és jól az agyamba vésni ezt. Pihegve húzódott el, homlokát az enyémnek döntötte, éreztem a mosolyát, orrával játékosan piszkálta az arcom. Édes nevetése talán most volt a legcsengőbb, volt benne valami megmagyarázhatatlan. Idő közben a zene is elhalkult, csend telepedett az egész házra, a legtöbb gyertya kialudt, csak az égősorok világítottak halványan. 

- Mondtam már, hogy milyen gyönyörű vagy? - suttogta a fülembe, és észrevétlenül kihúzta a hajamból a gumit. 

Csak hümmögtem, a kanapéra kucorodtunk, az ölelésébe vont, és úgy kezdte el kibontani a fonatom.

- Így sokkal jobb. - borzolta szét a tincseim, belefúrta az arcát, és nagyokat lélegzett. - Olyan finom illata van. - dünnyögte. - Tudod, szerintem tökéletes vagy.

Döbbenten pattantak ki a szemeim, ujjai még mindig a hajamat piszkálták, nem tudtam hinni a fülemnek, nem hiszem el, hogy valaki pont nekem mond ilyeneket. Tulajdonképpen semmit sem nagyon bírok felfogni abból, ami történik velem, ez pedig különösen megérintett. Tökéletesnek tart.

- Ugyan, mitől lennék én tökéletes.

- Pont attól vagy tökéletes, hogy nem próbálsz más lenni. Nem omladozik a vakolat az arcodról, amire igazából nincs is szükséged, ha lehet, akkor ne is nagyon használj olyan cuccost, mert azonnal letörlöm az arcodról. - fintorgott. - Te...olyan természetes vagy a mai lányokhoz képest, mégis olyan különleges. Nem kelsz minden reggel órákkal korábban, hogy elkészítsd az aznapi maszkod és egyéb hülyeségek, nem is hasonlítasz rájuk, ők annyira ki akarnak tűnni, de közben pont hogy az ellenkezőjét érik el. Te sokkal szebb vagy ezek nélkül a dolgok nélkül, mint amik ők valaha is lesznek. Kívül is, belül is gyönyörű vagy. - simította meg az arcom. - A szemed, olyan tiszta, és ártatlan tekinteted van, amit nagyon ritkán látni. Az arcod visszafogott, és kislányos, elbűvölő, de ez egy kicsit megtévesztő, mert igazából egy érett, erős nő vagy. Egyszerűen nem tudok mit mondani, teljesen ledöntesz a  lábamról. Sosem éreztem ilyet. 

Elnyílt ajkakkal néztem rá, az első könnycsepp leszaladt az arcomon, és követték a társai is. Ő nem beszélhetett rólam, ő nem lehet igazi, ez csak egy nagyon szép álom.

- És nincs okod a sírásra. Egy ilyen gyönyörű lány nem sír. - törölte le az arcom, vigyázva, hogy a fekete festéket ne kenje szét.

Halkan felnevettem, felnézve rá a kezemet végigvezettem a haján, eltűnődve piszkálgattam, próbáltam lenyugodni, és megszólalni.

- Az életem nagy részében úgy tekintettek rám, mint egy jelentéktelen, mocskos felmosórongyra, elvették mindenem, elvették az érzéseim, nem éreztem embernek magam, csak egy szánalmas robotnak, aki türelmesen vár, hogy mikor jön a következő csapás. Aztán jöttél te, most ilyeneket mondasz, én pedig kezdem azt érezni, hogy élek. - mondtam egy kicsit szakadozottan, nem néztem a szemébe. - Sosem leszek neked elég hálás, Niall, nem tudom, hogy adhatnám vissza azt, amit kapok tőled. Végre azt hiszem, hogy igazán boldog vagyok.

Boldog. Igen, kétségtelenül az vagyok.

- Ezt nagyon jó hallani tőled, reméltem, hogy el fogom érni, hogy boldog legyél. Csak maradj az, aki vagy, és csináld azt, amit eddig. A többi az én dolgom. - mosolygott. 

Nagyon szeretnék mondani valamit, elképesztően kikívánkozik belőlem, de ennek nem most van itt az ideje. Ezerszer is elmormoltam magamban, miközben újra, és újra felfedeztem az arcát, szótlanul élveztük egymás társaságát, csak belefeletkeztünk a pillanatba, és olyanok voltunk, mint bármelyik szerelmes pár. 

A hajam félig vizesen omlott a vállamra, hiába kerestem a polcon fehérneműt, vagy nadrágot, egyiket sem találtam, gyorsan elmartam egy hosszú fehér pólót, és egy törölközőt kötöttem a derekamra, nem akartam megkockáztatni egy esetleges villantást. Feszengve léptem ki a fürdőből, alig tettem meg pár lépést, szinte odafagytam az ajtóba.

- Várj egy kicsit anyu. - kért bocsánatot, és felpattant.

A kezem után nyúlt, azonnal a törölköző után kaptam, és az ölébe húzva huppant vissza az ágyra. Az anyukája pislogott rám nagy szemekkel a képernyőről, azt hittem, szívrohamom lesz. Nem is vötös lettem hirtelen, hanem olyan fehér, mint a fal.

- Anyu, ő itt Hayley, a barátnőm. - mondta vigyorogva, és egy puszit nyomott az arcomra. - Hayley, ő itt az anyukám, Maura. - mutatta be nekem az édesanyját.

- Jó estét. - hebegtem szerencsétlenül.

Hirtelen azt sem tudtam ki vagyok, halálosan cikinek éreztem, hogy így mutatkozok mellette, fogalmam sincs, mit gondolhatott.

- Jaj istenem. - örvendezett. - Végre kisfiam, annyira jó ezt látni, nagyon aranyosak vagytok! Büszke vagyok rád! - pityeredett el, én pedig kétségbeesetten pillantottam Niallre.

- Köszi anyu. - mosolyodott el kisfiúsan, és mintha egy kicsit ki is pirosodott volna. 

- Nem is zavarlak tovább titeket. Jó éjszakát! - köszönt el Maura.

Niall megszólalt valami érthetetlen nyelven, csodálkozva néztem rá, aztán hirtelen teljesen elvörösödött, és nyöszörögve a vállamnak döntötte a fejét.  Nem tudom, miről beszélhettek, ugyan az oldalam furdalta a kíváncsiság, mégsem kérdeztem rá később, mert tudtam, hogy udvariatlanság lenne. 

Elköszöntünk Maurától, Niall elégedetten csukta le a laptopot, eldőlt az ágyon, én pedig rajta ültem. 

- Niall. - nyökögtem, és próbáltam összehúzni magamon mindent. - Nem így kellett volna "bemutatkoznom" anyukádnak. Szörnyen nézek ki, és ráadásul olyan voltam, mint egy zsák szemét. 

- Jaj, ne hülyéskedj, láttam rajta, hogy már most imád. - húzta fel az orrát büszkén. - Gyere már ide.

Elkezdte húzni a törölköző alját, gondolom azzal a céllal, hogy dőljek rá, de sikítva utána kaptam, ő pedig ijedten elrántotta a kezét.

- És azt kihagytam, hogy megvárhattad volna, amig felöltözök, mert bent nem volt sem alsónemű, sem nadrág. - másztam le róla, és a szekrény felé indultam.

Huhogva kezdte el rángatni a szemöldökét, úgy éreztem, a tekintetével lefejti rólam azt a néhány ruhadarabot, ami takar.

- Ez a nap egyre jobb lesz.

Csúnyán néztem rá, kotortam magamnak  normális ruhákat, és a fürdőbe rohantam.

Teljesen sötét volt, az utcai lámpák halvány fénye szűrődött be a sötétítő réseinék, csak a körvonalait láttam. Félig ült, én a mellkasán feküdtem, a kezünket összekulcsolta, és azzal játszott.

- Hogy érezted magad? - kérdezte hirtelen.

- Hmm, nagyon jól. - hümmögtem. - De ez igazából nem is az én napom volt, hanem a tiéd. 

- De a tiéd is. Szerintem ez lesz a legjobb születésnapom, még pár évig biztosan, azt hiszem. 

- Legközelebb ajándékot is szerzek valahonnan.

- Az ajándék a legkevesebb, elhiszed, hogy az érdekel a legkevésbé?

- De akkor is.

- Nincs szükségem ajándékokra, ha te ott leszel. - puszilta meg a kézfejem.

Elnyomott egy ásítást, rábeszéltem, hogy már aludjunk, mert tényleg késő volt. Egy fáradt csókot nyomott ajkaimra, behunyt szemmel elmosolyodott, amikor az arcát, és a haját kezdtem simogatni. 

- Mindig így szeretnék elaludni. - motyogta, és közelebb húzott magához.

A szuszogása lassan egyenletessé vált, olyan volt, mint egy ártatlan kisgyerek, nem értettem, hogy lehet ilyen gyönyörű. A férfiakra sosem mondják, hogy gyönyörűek, pedig azok, főleg Niall, számomra legalábbis ő volt a legszebb. 

Átfordultam a másik oldalamra, nem akartam már piszkálni, szinte azonnal elaludtam. 

Nem is tudom, mennyi idő után, de éreztem, hogy fészkelődik mellettem, feljebb húzza a takarót, a kezét átveti a derekamon, és szorosan a hátamhoz bújik. Félig még aludtam, vagy nem is tudom, de nem voltam teljesen magamnál.

- Szeretlek. - suttogta, és egy puszit nyomott a nyakamra.

Abban a hitben aludt tovább, hogy nem hallottam meg, amit mondott, a szívem meglódult a mellkasomban, és úgy döntöttem, ez az én kis titkom marad.

Csakis miattatok írok még, mert bízom benne, hogy vagytok néhányan, a statisztika legalábbis ezt mutatja. Kérlek szépen benneteken, ne essen ennyire nezetekre írni egy sort, nekem sem esik nehezemre hozni a részeket, csak nem úgy haladok, ahogy szeretnék.