29. rész

•Niall szemszöge

Csak néztem a szép arcát, néha rácsodálkoztam, hogy mennyire gyönyörű. Nem értettem, hogy miért pont  ő, nem ezt érdemelné, és legjobban attól félek, hogy elfajulnak a dolgok, és olyanok következnek be, amiket nem tudok megakadályozni. Utáltam, hogy sírt, nem szabadna sírnia, de mindig megtörténik, én pedig egyre tehetetlenebbnek érzem magam. Ha Morgan nem jön a szarságaival, most nem lennénk itt, így. A karján levő foltot néztem, annak sem kellene ott lennie, minden feleslegesen történik.

- Mivel hálálhatnám meg neked mindezt... - motyogta, és az arcát dörzsölgette.

- Csak légy önmagad. - feleltem, és egy puszit nyomtam a hajába.

A mellkasomra fektette a fejét, átkaroltam, a bal kezem pedig összekulcsoltam az övével. Szinte csodálattal nézte, ahogy ujjaink egymásba fonódnak, és apró tenyere szinte eltűnik az enyém alatt. Ajkai résnyire nyíltak, kedvem lett volna azonnal megcsókolni, de azért tudtam hol van a határ, és visszafogtam magam. Az egyetlen dolog, amit nem akartam elcseszni, az a kialakuló félben levő kapcsolatunk, nem akartam neki csalódást okozni, és tudom, hogy egy apró hiba elég ahhoz, hogy az egész felboruljon. Melegséggel töltött el, hogy van valaki mellettem, akit kedvemre kényeztethetek, és halmozhatok el minden földi jóval. Nagyon régen voltam igazán szerelmes, szinte nem is emlékszem rájuk, de ideje volt felnőnöm, és érett férfiként viselkedni, mert a gyerekes gondolkodásom nem jött be, az igazi nem állt meg előttem, és mondta a szemembe, hogy "Hello, én vagyok AZ a lány.". Lépnem kellett, amit meg is tettem, habár a mi esetünk elég rendhagyó, és valahol mélyen érzem, hogy ez más lesz, mint a többi, nem fogom megbánni, csak cselekedjek helyesen, és hallgassak a szívemre. Mellette végre éreztem magam valakinek, nem csak egy bábnak, akit a média kedvére formál, vagy éppen úgy rángatja, ahogy tetszik neki. Segít elfelejtkezni mindenről, mellette csak Niall vagyok, aki pillanatnyilag őrülten bele van zúgva egy gyönyörű lányba, és kis híján az életét kockáztatja, hogy vele lehessen. 

A gondolataim szárnyra kaptak, mindenhol őt láttam különböző szituációkban, (ne tessék félreérteni), bíztam benne, hogy van közös jövőnk, hiszen hozzá bújva gondtalanul le tudnám élni az életem. Magamban mosolyogva a haját csavargattam az ujjamra, mig a másikkal a kézfejét simogattam. Ha vele voltam, az idő megállt, a világ megszűnt létezni, és ekkor jöttem rá, hogy ezek az apró dolgok milyen fontosak is az életben, és hogy tudtom nélkül szükségem volt rá, nem is gondoltam volna, hogy mennyire. Az életem új értelmet nyert, amikor a kissé elhamarkodott kérdésemre igennel válaszolt.

- Mindent el akarok felejteni. - szólalt meg hirtelen.

- Idővel majd nem gondolsz ezekre. Tenni fogok róla, hogy időd se legyen ilyen dolgokon rágódni. - nyugtattam meg, és megsimítottam a hátát. 

- Nem hiszem, hogy valaha képes leszek rá... - suttogta lemondóan. 

- Te olyan más vagy. - nem terveztem, hogy a gondolataim hangosan is kimondom, de kicsúszott a számon.

- Ezt hogy érted? - nézett rám, és az állát megtámasztotta a mellkasomon.

Tiszta, sugárzó tekintete szinte fogva tartott, olyan volt, mint a világegyetem. Végtelen, és ragyogó. 

- Nem tudom felfogni, hogy egy ilyen embernek hogy lehet olyan lánya, mint te. Semmilyen értelemben nem hasonlítasz rá. Sem külsőleg, belsőleg meg főleg nem. - simogattam az arcát.

- Honnan tudod, hogy nem akarlak megölni?

A kérdése meglepett, hirtelen ezer okot fel tudtam volna sorolni, de feleslegesnek tartottam, hogy összehordjak minden hülyeséget. 

- Csak a szemedbe kell nézni. - mondtam megbabonázva, és elmerültem a végtelen árnyalatok kavalkádjában. - Gyönyörű.

Szégyenlősen elmosolyodott, visszadőlt a mellkasomra, apró ujjaival mintákat rajzolt a hasamra, én pedig mosolyogva a puha tincseit rendezgettem. Nem értem, mit tett velem ilyen kis idő alatt, ha valaki néhány hónappal ezelőtt ezt megmondja nekem, biztosan körberöhögném, és megcsapkodnám néhányszor. De jött ő, egy kis tündér, aki segítségre szorult, és a tudta nélkül pillanatok alatt az ujja köré csavart, én pedig megadtam magam neki. Büszkén mondom el magamról, hogy ő hozzám tartozik, az egész világnak is kikiabálnám. 

- Hayley. Ma nem történt semmi. Oké? - kérdeztem egy kissé bizonytalanul.

A szemembe nézett, és egy kis hezitálás után válaszolt.

- Nem történt semmi. Egész nap itt punnyadtunk, nem igaz?

- De igen! És most kérek egy mosolyt. - húztam össze a szemeim, és annyi fogam villantottam meg, amennyit csak tudtam.

Halkan felnevetett, amitől nekem is mosolyognom kellett, annyira jó volt hallani, sosem akartam sírni látni, azt akartam, hogy mindig fülig érjen a szája, és semmi miatt ne kelljen szomorkodnia. Feljebb húztam magamon, szinte teljesen rajtam feküdt, arca vészesen közel volt, nem bírtam tovább, és megcsókoltam. Az összes érzelmemet belesűrítettem abba a csókba, nem tartott túl sokáig, de annák édesebb, és finomabb volt. Miután elváltunk egymástól, elsimítottam a füle mögé egy kósza tincset. 

- Jaj, te lány! - sóhajtottam fel, és magamhoz öleltem. - Mit teszel velem? - suttogtam. 

Nem válaszolt, nem is vártam tőle, arcán aranyos rózsaszínes foltok jelentek meg, megszeppenve gördült le rólam, amikor halk kopogás hangzott fel. Néhány másodperc után Zayn feje jelent meg az ajtóban. 

- Csak állsz ott, vagy be is fáradnál végre? - kérdeztem nevetve.

Egy halvány mosolyt megeresztve eltotyogott az egyik fotelig, és helyet foglalt. Az arcomat megdörzsölve ültem fel, Hayley nagyokat pislogott, és a paplan mögé rejtőzve nekidőlt az ágytámlának. Zayn a tekintetét kapkodta köztünk, kínosan az ajkát rágcsálta, nem tudom mit akart, de ha csak bámulni szeretne valamit, ez esetben minket, akkor rossz helyen jár.

- Csak azt akarom kérdezni, hogy minden rendben van-e. - nyögte ki végre.

Ó, az atyáskodó Zayn barátunk visszatért.

- Igen. Talán most már minden rendben. Semmi komoly nem történt, ne aggódj. - feleltem, és Hayleyre sandítottam, helyeslően bólogatott. 

- Ezt akartam hallani. Ha gondoljátok, gyertek le. - tápászkodott fel, majd egy bíztató mosoly után távozott a szobából.

- Ez gyors volt. - sóhajtottam fel, bedőltem a párnák közé, és elnyomtam egy ásítást. 

Vakon a keze után tapogatóztam, belemosolyogtam a párnába, amikor apró tenyere az enyémre simult, reménykedtem, hogy a holnapi napot semmi nem rontja el, szeretném, ha igazán boldog lenne, és egy kicsit elhinné magáról, hogy ő a legkülönlegesebb lány a földön, akit soha nem fogok elengedni. 

•Hayley szemszöge

Álmoskásan nyitogattam a szemeim, szerettem volna még aludni, de nem ment. Egy kicsit összeraktam magamban az eseményeket, nem igazán volt tiszta minden, de szépen lassan kitisztult a kép.  Ma megyünk vacsorázni, vagyis 13.-a van, ami azt jelenti, hogy.... Niall szülinapja van. Egyből éberebben pislogtam, fogalmam sincs, mit csináljak, a "Boldog szülinapot!" sablonszöveg annyira snassz, ráadásul még ajándék sincs, amit odaadhatnék neki. Hosszú karjai ragaszkodóan fonódtak a derekam köré, szorosan hozzám bújt, néhány perc múlva megpróbáltam kibontakozni az öleléséből. Nem akartam felébreszteni, a fogaimat csikorgatva, lassan felemeltem a kezét, és kiugrottam mellőle. Nem kelt fel, amikor észrevette, hogy nem vagyok mellette, dünnyögve tapogatózott, és átölelte a paplant. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, kiosontam a folyosóra, a legkisebb zajt kelve lépkedtem el a konyháig.  A ház üres volt, rajtam kívül szerintem még mindenki aludt, úgy döntöttem, hogy összedobok Niallnek valami reggelit, hiszen az is több a semminél. Benéztem a hűtőbe, elővettem néhány tojást, és kicsit ügyetlenkedve, de sikerült megsütnöm egy rántottát. Kerestem hozzá kenyeret, felszeltem egy paradicsomot, és egy pohárba öntöttem tejet. Nem túl nagy durranás, de azért mégis valami. Elpakoltam magam után, mindent egy tálcára raktam, és a lehető leghalkabban visszamentem a szobába. Niall még mindig aludt, a paplant maga alá gyűrte, az arca félig belesüppedt a párnába, és édesen szuszogott. A tálcát az éjjeli szekrényre tettem, én pedig a telefonommal a kezemben helyet foglaltam az egyik fotelban. Mikor feloldottam, kis híján elejtettem, a twitter ikon mellett 6394 értesítésem jelent meg, elkerekedett szemekkel görgettem egyre lejjebb, szinte mindegyik Niall tweetjére érkezett, a követőim száma megugrott, többen kérdezgették, hogy ki vagyok, és tettek néhány megjegyzést. Bezártam az egészet, vettem néhány mélyebb lélegzetet, és lenyugtattam magam. Ma nem fogom ilyeneken felhúzni magam. Helyette beléptem a galériámba, megnézegettem a napokban készült képeket, néhányon jót mosolyogtam, nem magamat néztem egyik képen sem, az összes figyelmem a sugárzó mosolyára, és a csillogó szemeire irányult. Minden fontos pillanatot meg akartam örökíteni, ezt a mostanit is annak tartottam, az ágy mellé lépkedtem, és lőttem róla egy képet. Ha meglátja, remélem nem fog megharagudni érte. Leguggoltam, és elgyengülve pislogtam rá, nem hittem el, hogy létezik egy olyan ember a földön, mint ő. Annyira gyönyörű volt, évekig tudtam volna nézni, mindig felfedezek rajta valami különlegeset. Nem akartam piszkálni, de most szívesen simogattam volna a haját, vagy az arcát. Szempillái megrebbentek, mozgolódni kezdett, szorosabban ölelte a paplant, mélyeket lélegzett, néhány pillanat múlva pedig összetalálkozott a tekintetem egy csillogó kékséggel. 

- Szia. - köszöntem mosolyogva.

- Szia. - viszonozta a gesztusom, a hangja rekedt volt. - Gyere ide.

Arrébb rúgta a takarót, helyet csinált maga mellett, és pedig az ölelésébe férkőztem. 

- Boldog szülinapot! - mondtam, és adtam az arcára egy puszit. 

- Hmm, ennél boldogabb nem is lehetne. De ezért minimum ide jár egy puszi. - vigyorgott, és a szájára mutatott.

Eleget tettem a kérésének, de nem elégedett meg ennyivel, egy ügyes csellel egy apró csókot kreált belőle. Elégedetten fúrta az arcát a nyakamba, elnevettem magam, végigsimítottam a haján, jó érzés volt, ahogy a puha tincsei simogatták a tenyerem. 

- Nem vagy éhes? - kérdeztem. 

- Most hogy mondod. 

Kibontakoztam az öleléséből, elvettem az éjjeli szekrényről a tálcát, és közénk tettem az ágyra. Szemei egyből felcsillantak, csodálkozva felült, köztem, és a kaja között kapkodta a tekintetét.

- Ezt te csináltad? - kérdezte döbbenten.

- Remélem nem csesztem el. - húztam el a szám.

Arca ellágyult, ajkai mosolyra húzódtak, hitetlenkedve nyomott egy puszit a hajamba.

- Te tényleg egy tündér vagy! - kezdett falatozni.

Egy kicsit elpirultam, jóízűen lapátolta magába a tojást, látszólag nem rontottam el, ízlett neki, és ez boldogsággal töltött el. Aranyosan nyammogott, olyan volt, mint egy mókus, amelyik minél több mogyoró akar megrágcsálni egyszerre. Amikor megette az egészet, elpakolta az útból a tányérat, és a hasát simogatva elnyúlt az ágyon.

- Köszönöm szépen. - motyogta, és lehúzott maga mellé.

- A szülinaposnak jár ennyi. - vigyorogtam. - Ehető volt?

- Hmm, nagyon finom volt. Habár lehet, hogy a sóból egy kicsit kevesebb kellett volna. - húzogatta a szemöldökét pimaszul, és ajkain mosoly bújkált.

Elvörösödtem, az arcomba esett a hajam, ami most kivételesen jól jött, gyengén a karjára csaptam.

- Verekszünk, verekszünk? - kerekedett hirtelen fölém, és a kezeimet a fejem mellé fogta. 

Szemei játékosan csillogtak, kisöpörte az arcomból a tincseket, mozdulni sem tudtam, teljesen ki voltam szolgáltatva neki. Hirtelen eszembe jutott egy 2 évvel ezelőtti eset, amikor apám tette ugyan ezt, de ez a helyzet annyira különbözött attól. Nem szorította úgy a csuklóm, hogy már alig éreztem, szemei nem forogtak vérben a dühtől, nem vicsorgott, nem volt büdös, de legfőképpen nem akart bántani. Ennek pontosan a szöges ellentéte volt, ujjai gyengéden fonódtak a csuklómra, a tekintetéből sugárzott a pajkosság, és a boldogság, ajkai széles mosolyra húzódtak, előbukkant néhány gödröcskéje, és akármikor kiszabadulhattam volna alóla. Itt csak az volt a kérdés, hogy egyáltalán akartam-e. Elhessegettem a gondolataim, le kell magamban zárnom ezeket a dolgokat, meg kell próbálnom. Niallért. Értünk. 

Megbökte néhányszor az oldalam, egy apró puszit nyomott az orrom hegyére, és mellém gördült.

- Nem tudom, mikor voltam utoljára ennyire izgatott. Arra sem emlékszem, mikor randiztam utoljára. - mondta hirtelen.

A hátán feküdt, a plafont kémlelte, nem nézett rám.

- Pedig azt hittem, ezresével futnak utánad a lányok. - nevettem fel.

- Ez nem ilyen egyszerű. - sóhajtott fel. - Mióta bekerültem a bandába, nem igazán  voltam szerelmes. Elkövettem néhány hibát, amit a mai napig szörnyen bánok.

Hibák? Niall és hibák? Valahogy ez a fejemben nem fér össze. 

Nem akartam ezen gondolkozni, volt néhány sejtésem, de nem volt helyén való ez az egész, nem akartam ma ezen rágni magam. Mellé feküdtem, kis híján ráugrottam, amikor a fenekem alatt valami vadul rezegni kezdett. Kapkodva turkált az összegyűrődött paplanok között, amikor megtalálta a telefonját, hanyagul a füléhez emelte.

- BOLDOG SZÜLINAPOOOOT! - hangzott el a vonal másik oldalán. 

Olyan hangos volt, hogy még én is tisztán hallottam, szerencsétlen a fülét dörzsölgetve tartotta el magától a készüléket.

- Eddig boldog volt. - dünnyögte. - De azért kösz, Adam. 

- Haver, ma megiszok érted egy láda sört. Hiányzol a csapatból. - mondta a barátja, bizonyos Adam.

- Egészségedre. - nevetett fel. - Ti is hiányoztok. Amint tudunk, azonnal hazamegyünk.

- Gyünk? - hangsúlyozta ki.

Ijedten pislogtam Niallre, nem biztos, hogy jó ötlet volt, hogy kihangosította a telefont. Én ebbe a körbe nem tartozok bele. 

Hümmögött, a fejét vakargatta, nem szándékosan szólta el magát. 

- Aha. - motyogta.

- Na mi van, becsajoztál? - röhögött fel jóízűen a haverja.

Bocsánatkérően nézett rám, elhúzta a száját.

- Adam, hagyj már. Nem mindegy az neked? 

- Nem. - csörömpölés hangzott fel a vonal túloldaláról. - Anyu, jól vagy? Tesó, gáz van, most lelépek. Boldog 21-et! - kiabálta, és bontotta a vonalat.

A telefont az ágy végébe hajította, és a fejét nyöszörögve a párnába temette.

- Sajnálom. - mondta fojtottan.

- Semmi gond. - elnézően megsimítottam a haját, kezem a puha arcára siklott.

Ha jobban átgondolom, akkor nincs is miért felkapnom a vizet, hiszen semmi olyan nem történt, ami "veszélyt" jelentene rám.

- Menjünk le. 

Nyújtózkodott egyet, amit mosolyogva néztem, néhányszor beletúrt a hajába, kis híján elfolydogáltam az ágyon. Kézen fogott, felhúzott, kicsivel nagyobb lendülettel, mint amivel kellett volna, kibillentem az egyensúlyomból, és mellkasának estem. 

- Bocsi. - kuncogott fel.

Néhány pillanatig kábultan pislogtam, beszívtam az illatát, a kezeimet meztelen hátára simítottam, el akart tolni magától, de nyöszörögve ellenkeztem. Szükségem volt néhány pillanatra, amig átölel.

- Merre vannak azok a fülek? - kérdezte drámaian sóhajtva, végül én húzódtam el tőle.

- Nem tudom. - nevettem el magam. 

Lopott egy apró csókot, nem volt elég belőle, mohón kaptam puha ajkai után. Telhetetlen voltam, egész nap képes lettem volna rajta lógni, nem lehet elmagyarázni azt, amit érzek iránta, ha valaki ezt nem éli át, akkor sejtése sem lehet erről. Soha nem hittem volna, hogy valaha lehetek még boldog, de most itt vagyok, ennél jobban nem is érezhetném magam pillanatnyilag, vigyort az arcomról semmi nem tudná letörölni, gondolatban a felhőkön táncolok. A lábam alól hirtelen eltűnt a talaj, a nyakába kapaszkodva visítottam fel, a hajam az arcomba esett, belemosolygott a csókba, és néhányszor megpördült velem a szoba közepén. A homlokát pihegve az enyémnek támasztotta, újra a saját lábaimon álltam, elsimította a tincseimet, nagy tenyerei az arcomra simultak. Csillogó kék tekintetét az enyémbe fúrta. 

- Szükségem van rád. - suttogta az ajkaimra, és újra megcsókolt.