28. rész

Az üzlet egyik biztonsági őre volt az, vadul markolta a karomat, simán körbeérték vaskos ujjai, fájt, ahogy szorított.

- Kisasszony, mit képzel, hogy csak úgy kirohan, ráadásul ebben a ruhában? - ordibált, és visszafelé rángatott.

Fáztam, gyengének éreztem magam, ki akartam szabadulni a karjai közül, rángatóztam, csapkodtam, de nem értem el vele semmit. Azt akarom, hogy itt legyen Niall, sértetlenül. Fogalmam sincs hol jár most, nem tudok semmit, elveszettnek érzem magam nélküle.

- Engedjen el. - visítottam, és a körmeimet a nyakába mélyesztettem. Meg sem kottyant neki.

A könnyeim szüntelenül patakzottak, homályosan láttam, az erőm vészesen fogyott, és egyre erőtlenebbül küzdöttem a nálam kétszer nagyobb biztonsági őr ellen. A zoknimat kiszakította a járda egyik köve, reszkettem a hidegtől, nem bírtam már sokáig. 

- Hayley. Úristen. - hallottam egy kiabálást valahonnan.

A hang irányába kaptam a fejem, már amennyire ez lehetséges volt, csak azt láttam, hogy két alak rohan felém. 

- Hayley, itt vagyok! - kiabált egy kétségbe esett hangon, és gyorsabban rohant felém. 

Niall volt az. 

- Niall. - zokogtam, és szüntelenül a férfit próbáltam lerángatni magamról. 

- Mit képzel, maga barom. - lökte le rólam durván.

Erősen magához szorított, Morgan a hátamra terített valamit, hangosan zokogva markoltam a kabátját, szavakkal leírhatatlan, amit abban a pillanatban éreztem. Teljesen elfelejtettem, hol vagyunk, hogy csaknem mezítláb álldogálok, egy pofátlanul drága ruhában.  Jelen pillanatban nem is akartam ezzel foglalkozni, itt volt, nem sérült meg, nem volt semmi baja, és a gondolatra, hogy elrabolta az a szemét, újból felzokogtam, és a fejem a nyakához nyomtam.

- A kisasszony megpróbált elszökni, fizetés nélkül. - hebegett a szekuritis.

- Húzzon a szemem elől. Hogy mert hozzányúlni a barátnőmhöz? - sziszegett idegesen Niall, és a tarkómra simította a kezét. - Morgan. Kérlek. - biccentett.

Erőlenül kapaszkodtam belé, szorítottam magamhoz, amennyire csak lehetett, nem tudtam, mi történt. 

- Kérlek, ne haragudj. - suttogta, és puszikat lehelt a hajamba. - Ne haragudj rám. - hajtogatta, de én csak hüppögtem a nyakába.

Könnyedén a karjába kapott, nem érdekelt semmi, még az sem, ha esetlegesen a fél világnak villantom meg a fenekem, lábaim a csípője köré fontam, és úgy csüngtem rajta, mint egy majom. Lágyan csitítgatott, folyamatosan bocsánatot kért, ugyan nem tudom miért, de most erről nem tudtam volna normálisan beszélni, egy ép gondolatom nem volt. Lassan sétált, erősen kapaszkodtam belé, nem tudtam, hova megyünk, az egyetlen hely, ahova most menni akartam, az a szobája volt. Hirtelen lecövekelt, kinyitott valamit, ami a kocsi ajtó lehetett, beültetett, sietve megkerülte, és bevágódott mellém hátra. Sírva nyúltam utána, tudni akartam, hogy itt van, és nincs semmi baja.

- Shh, nyugi, itt vagyok. - simította meg a hajam. - Akkora egy barom vagyok. Bocsájts meg nekem. - motyogta, és egy puszit adott a homlokomra. 

- Niall. - nyöszörögtem, és megtapogattam az arcát. - A-azt hittem, n-nagy baj van. - nyögtem ki.

- Nincs semmi baj. - törölte le a könnyeim. - Nincs semmi baj. - suttogta, és az ölébe húzott. 

Tehetetlenül bújtam a mellkasához, éreztem, hogy a szíve vadul kalapál, testéből áradt a hő, ami felmelegített, és egy kicsit megnyugtatott. Nem mondott semmit, simogatta a hajam, a hátam, csitítgatott, védelmezően a karjába zárt, de ennek ellenére a fejemben újra lejátszódtak azok a jelenetek, amik sosem szeretném, ha megtörténnének vele, és ettől újra sírni kezdtem. Mindig sírok, nem tudom, Niall hogy képes kezelni ezt az egészet, de már engem idegesít, hogy mindig itt kötök ki, mindig ezt a megoldást választom. Mintha ezzel meg tudnám oldalni az összes problémám. Az emberek azt mondják, hogyha kisírjuk magunkból a problémáinkat, akkor megkönnyebbülünk, de épp ellenkezőleg,  én csak zaklatott leszek tőle, és szorongva várom a következő csapást, ami miatt újra kitörhet belőlem. Néha egy nyávogós tinipicsának érzem magam, aki mindig bőg, és azt játssza, hogy itt a világ  vége.

A kocsi elindult, ezek szerint Morgan visszaért, nem vette lassúra a figurát, azt is megkockáztatom, hogy néha a megengedettnél is gyorsabban hajtott végig London utcáin. Néhány perc múlva megérkeztünk, nem igazán szerettem volna elszakadni Nialltől, de muszáj volt kiszállnunk. Mikor kiugrott a kocsiból, újra szánalmas pityergésbe kezdtem, és szinte betegesen nyúltam a keze után, amit azért nyújtott, hogy kisegítsen az autóból. A lábaim alig érintették a talajt, de egyből felmondták a szolgálatot, és a földre zuhantam volna, ha Niall nem kap utánam ijedten.

- Te jó ég, cipő sincs rajtad. - mondta zavartan, és szó nélkül a karjába kapott.

Átkaroltam a nyakát, a vállának döntöttem a fejem, amit hirtelen nagyon nehéznek éreztem, és próbáltam csillapítani a hüppögésem, amitől már fájt a mellkasom. Morgan a nyomunkban loholt, kinyitotta a bejáratot, és Niall sietve a szobája felé vette az irányt. Szerencsére egyik fiúba sem botlottunk bele.

- Niall, mi a lószar.... - jelent meg hirtelen Zayn, és ijedten nézett ránk.

- Zayn, ne most. - szakította félbe, és a vállával belökte az ajtót.

Végre csend volt, meleg, nem volt itt senki rajtunk kívül, és most pont erre volt szükségem. Az ágyhoz sétált, leültetett rá, és aggódva fürkészett, mintha bármelyik pillanatban elkaphatott volna a zokogás. Így is volt, csak már ahhoz is kimerültem, hogy sírjak, szellemileg nem éreztem magam élőnek, csak a testem volt ott. Durván letöröltem az arcomról a könnyeket, olyan szerencsétlennek éreztem magam.

- Át kellene öltöznöd. Remélem nem fáztál meg. - hajolt le, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Nem érdekel. - szipogtam.

Levettem a vállamról, valószínüleg Morgan zakóját, és Niall kezébe adtam, hogy juttassa vissza neki. 

- Köszönöm. - motyogtam. 

Leült mellém, tanáncstalannak látszott, nem tudta, mit kezdjen a helyzettel, végül sután megölelt. Most, hogy közvetlenül a bőrömet érintette, a gyomrom összeugrott, a szipogásom pedig néhány pillanatra abbamaradt. Tulajdonképpen ez amiatt volt, hogy nem vettem levegőt sem. Elhúzódott, halványan mosolyogva megsimította a könnytől nedves arcom, kicsit szemügyre vette a ruhát, de az arca hirtelen eltorzult, ahogy összeszorította a fogait. A karomat nézte.

- Mit tett veled... - suttogta, és a hüvelykujjával óvatosan végigsimított egy területet a felkaromon. 

Megnéztem, tényleg piros volt, de nem fájt, nem éreztem a fizikai fájdalmat, a belső sebeim sokkal jobban véreztek. Semmiség volt. Néhány könnycsepp megint megmakacsolta magát, úgy döntötek, szabadulni akarnak, és Niall pulcsiján landoltak. Gyorsan felpattant, szerzett valahonnan ruhákat, a hóna alá csapta, és felhúzott az ágyról. 

- Semmi baj. - suttogta. 

Bevezetett a fürdőbe, megmosta az arcom, utána pedig leültetett valahova.

- Le kell venned ezt a ruhát. Megleszel? - kérdezte, és aggódva nézett a szemembe.

Egy bólitással válaszoltam, kiment, én meg valahogy leszenvedtem magamról az átkozott ruhát, és gyorsan magamra húztam a szürke pólót, és hozzá a nadrágot. Ahogy kinyitottam az ajtót, Niall azonnal ott termett, elsegített az ágyig, ott bebújtam a paplan alá, és mellém csúszott. A mellkasára húzott, nyomott egy puszit a fejemre, és a hajamat piszkálgatta. Mélyeket lélegeztem, az arcom a felsőjébe fúrtam, és megálljt parancsoltam a könnyeimnek.

- Féltem, hogy ez lesz. - vallotta be.

Nem mondtam semmit, átdobtam a kezem a derekán, és igyekeztem felvenni azt a nyugalmat, ami a testéből árad.

- Amikor megláttalak az üzlet előtt, ahogy rángat valaki, nagyon megrémültem. Messziről nem láttam, ki az. Mintha a szívemet szorongatták volna abban a pillanatban. Féltem, hogy késő lesz, és valami bajod esik. - mondta, és a fejét az enyémre hajtotta. - Egy hülyeségből totális lelki balhét csináltam. 

- Mi történt? - nyögtem ki halkan ezt a két szót. 

- Morgant felhívták, hogy az utca elejében valami furcsa mozgást észleltek, és biztonságosabb lett volna a hátsó parkolóban megállni. Nem tudom miért, de teljesen feleslegesen magával rángatott, betuszkolt előre, és elvitt hátra. 

Meglepetten pislogtam, mitha egy hatalmas szikla esett volna le a szívemről,  annyira megkönnyebbültem, az én agyam persze automatikusan durvább sztorikat kreált, és feleslegesen idegeskedtem. 

Egy kicsit összeszedtem magam, megtöröltem a szemem, és elhúzodtam egy kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni. Gyönyörű szemeiben ezer féle érzés kavargott, de legerősebb talán a bűntudtat volt. Most már nagyjából minden világossá vált, hatalmasat sóhajtva elsimítottam a homlokába lógó tincseket. 

- Az lett volna a dolgom, hogy megvédjelek. Erre megint ez történik. - rázta a fejét.

- Niall, ez nem rajtad múlt. 

- De igen! - tiltakozott. - Most nem volt nagyobb baj, de később ilyen szarságok miatt sokkal veszélyesebb dolgok is megtörténhetnek. Véget akarok vetni a szenvedésednek, erre most csak olajat öntök a tűzre. 

- Niall... - suttogtam. 

- Ne mondd, hogy nem így van. Én csak... - akadt el hirtelen, valamit nagyon akart mondani, végül vett egy nagy levegőt, és folytatta - Én csak szeretnélek boldognak látni. 

A szemeim újra könnybe lábadtak, nem akartam sírni. 

- Amikor nem láttalak sehol, sem Morgant, sem a kocsit, úgy éreztem, hogy végem. Azt hittem.... Azt hittem elrabolt. - és kész, ennyi, eddig bírtam. - Sajnálom. - mondtam szakadozottan.

Magához szorított, az ölelése számomra sokkal több volt, mint egy közönséges ölelés, mindig felmelegít, megnyugtat, és ha tehetném, életem végéig a karjai között feküdnék. 

- Nincs semmi gond, itt vagyok. - simította meg a hajam. - Sírd ki magad. 

- Nem akarom, hogy elmenj. - szipogtam a nyakába.

- Nem megyek sehova. Miért tennék ilyet?

- A második gondolatom az volt, hogy leléptél. - markoltam meg a pólóját.

- Emiatt kell a legkevésbé aggódnod. - simogatta a hátam, és lágyan felnevetett. - Mindig melletted leszek. 

A szívem vadul zakatolt, szorítottam magamhoz, éreznem kellett, hogy velem van, szükségem volt az érintésére, és a biztonságra, amit csak ő tudott megadni nekem. A könnyeim szüntelenül csorogtak a pólójára, mélyen beszívtam a kellemes illatát, amitől egy kicsit elbódultam, és néhány percre az összes rossz gondolatom elszállt. 

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig feküdtünk így, csak arra emlékszem, hogy a testem egy idő után fokozatosan elernyedt, és a könnyeim is elapadtak. Niall végtelenül türelmes volt, simogatta a hajam, néha puszikat nyomott a fejemre, vagy az arcomra, simogatta a hátam, és várt. Értékeltem, hogy nem mondott hegyi beszédeket, nem darált le felesleges sablon szövegeket, amiket hasonló helyzetben mások már rég megtettek volna, nem is volt szükségem rá, az agyam amúgy sem lett volna feldolgozni az információt. Úgy érzem magam, mint egy szerencsétlen rongy, amit hetente kimosnak, kitesznek száradni. Pár hét alatt szellemileg öregedtem vagy 20 évet, sosem bírtam túl jól az efajta terhelést. Egy idő után egy kicsit elzsibbadtam, és kénytelen voltam egy kicsit megmozdulni, mert már fájt mindenem.

- Elcsesztem az életed. - sóhajtottam, és egy kicsit elhúzódtam, hogy meg tudjam törölni az arcom.

Csúnyán nézett rám, normális esetben az arckifejezésén hangosan nevettem volna, de most csak egy erőtlen félmosolyra futotta. 

- Nem szeretnék ilyeneket hallani. Még a végén megharagszom. - fenyegetett meg, elég gyengén, és magában még dünnyögött valamit. 

- Igazad van, pont erre lehet szükséged. Egy nyomorult bőgőmasinára, és a millió gondjára. 

A fejem a párnába fúrtam, az összes hajam jobb oldalra söpörtem, hogy még véletlenül se lásson belőlem semmit. Gyengéden elkotorta a tincseim, megsimította az arcom, enyhén beleborzongtam, nem akartam, de összeszorítottam a fogaim, és eltoltam a kezét. Most tiltakoztam először az érintése ellen.

- Ez hülyeség. - motyogta meglepetten, én pedig továbbra sem voltam hajlandó kinyitni a szemem. - Hayley, nézz rám! - kérlelt halkan.

Szakadozottan sóhajtva felé fordítottam a fejem, ajkai kissé elnyíltak, tengerkék szemeiben felismerhetetlen érzelmek kavarogtak, a karom, és a meggyötört arcom között kapkodta a tekintetét, a póló ujját egy kicsit feljebb tolta, óvatosan végigsimított a bőrömön, majd egy lágy puszit lehet rá. Lassú volt, a szívem őrülten, és szerelmesen zakatolt, alig érintett, kénytelen voltam lehunyni a szemeim.

- Tudod, én mit látok? - itt tartott egy kis szünetet, az előre lógó tincseimmel babrált, és hüvelykujját végigvezette a szemöldököm vonalán - Egy megtört, elkeseredett lányt látok, aki szörnyen sérülékeny, görcsösen kapaszkodik valakibe, aki sokat jelent neki, mindennél nagyobb szüksége van a biztonságra, a támogatásra, a szeretetre, és arra az emberre, aki ezt mind meg tudja adni neki, legalábbis próbálkozik vele. - mondta, és közben mélyen a szemembe nézett.

Az ajkaimba kellett harapnom, hogy elfojtsam a feltörő könnyeim, amik megint utat akartak törni maguknak, de ezúttal én győztem. Tökéletesen igaza volt, a lelkembe látott, ismert, mindent tudott rólam, az övé voltam. 

- Hayley, el nem tudom mondani neked, mennyire mázlistának érzem magam, hogy megismertelek. Sokat jelent, hogy a bizalmadba fogadtál, és hogy én vezethetlek bele dolgokba, és merem állítani, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a földön. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy elfelejtsd az életed sötét részét, és igazán boldog lehess. Ezt megígérem neked, akárhogy is alakulnak majd a dolgok.