22. rész

London most sem hazudtolta meg magát, az idő borús volt, és lógott az eső lába. Ennek ellenére egész kellemes idő volt, nem volt párás meleg, pont megfelelt egy kis sétához.
-Sétálunk?-kérdezte picit hunyorogva. Haja nem volt felzselézve, csak megfésülte, de még így is végig sétálhatott  volna egy kifutón.
-Nem igazán van más választásunk.-nevettem fel halkan, és megvontam a vállam.
-Ha gondolod, hozhatom a kocsit. Rajtam nem múlik.-mosolygott.
-Ha nem gond, maradnék a sétánál.
-Dehogy.
Kinyitotta a kaput, a hátamra simította a kezét, és kiterelt maga előtt. Az utca csendes volt, csak a távolból lehetett hallani egy kétségbe esett kutya ugatását, és szótlanul lépdeltünk egymás mellet. Nem akartam megtörni a csendet, de kisördög ott ült a vállamon, és nem engedett nyugodni. Fel akartam tenni egy kérdést, de bizonytalan voltam. Mi lesz, ha csak rontok a helyzeten? Nem csodálkoznék azon, ha egyszer ideállna elém, és azt mondaná, hogy menjek a házából. Végül a kíváncsiság győzött.
-Niall...figyelj...nem akartam beleszólni ebbe a Jessicás dologba....-motyogtam lehajtott fejjel.
Azt hittem nem hallotta meg, mert egy darabig nem szólalt meg, de aztán megtorpant.
-Ezt hogy érted?-fordult felém, és a tekintetünket összekapcsolta.
Zafír szemei ragyogtak, homlokába hulló haja, és hófehér bőre pedig mégjobban kiemelte.
-Miattam nem kellett volna elküldened.-mondtam, és hirtelen nagyon érdekesnek találtam a Zayn-től kapott cipőm orrát.
-Nem miattad küldtem el. Figyelj Hayley. Ha megtettem volna, életem végéig bántam volna. Nem tudom mi történt velem...csak...tudod, nagyon régóta nem volt senkim sem, és elborította az agyam a feketeség. Sajnálom.
-Szóval a arra akarsz kilyukadni, hogy a lányok neked csak arra kellenek?-döbbentem le teljesen, és nem akarom megtudni, hogy milyen fejet vágtam.
-Dehogyis! Félre értetted! Semmi ilyenről nincs szó! Sajnálom!-szabadkozott, és az arcára kiült a tanácstalanság.
-Niall, tőlem nem kell elnézést kérned, hiszen nem szólhatok bele a dolgaidba..-mosolyogtam rá, ő viszont nem viszonozta, hanem elkomorult.
-Hayley. Erről tegnap mondtam valamit. És igazad van, azért hívtalak el vacsorázni, mert valóban nem jelentesz nekem semmit.
Erre nem mondtam semmit, a torkomon akadt a levegő, és hirtelen bűntudatot éreztem, amiért ezt felhoztam. Mindent elrontok, és a lehető legrosszabbkor hozom fel a hülyeségeimet. Bravo Hayley!
-Niall, én....-dadogtam, de valahogy nem jött ki hang a torkomon.

-Semmi gond!-megértően elmosolyodott, és magához ölelt.

Szorosan tartott karjai között, éreztem a testéből áradó meleget, és kölnije illata kitöltötte az orromat. Fejemet belefúrtam a vállába, és próbáltam egy kicsit megnyugodni. Semmi gond nem lesz, ha nem teszem fel az idióta kérdéseimet. Sajnos ez a természetemből fakad, nem igazán tudok ellene mit tenni.

Hallottam egyenletes szívverését, éreztem, hogy minden egyes levegővételnél emelkedett és süllyedt a mellkasa, és annyira közel éreztem magam hozzá. Annyira hihetetlen, de mégis valós volt ez az egész. 

-Figyelj Hayley! Nem lesz semmi gond. Megígérem, hogy vigyázni fogok rád, és mindent meg fogok tenni azért, hogy rendben legyél. El sem tudod képzelni, hogy mit tettél velem ilyen kis idő alatt... De ha nem szeretnéd, elfogadom a döntésed. Nem szeretnék erőltetni semmit.-tolt el magától és a tekintetét az enyémbe fúrta. 

Eluralkodott rajtam a mérhetetlen hála és bizalom, nem tudtam visszafogni magam, a látásom kezdett enyhén homályosodni, és nem is igazán érzékeltem, hogy az utca közepén állunk, nem éppen forróságban. Csodás íriszei melegséget sugároztak, nem tudtam sokat kiolvasni belőle, de nem bírtam tovább. Az arcomon néma könnyek peregtek le. Nem tudom, hogyan köszönhetném meg ezt neki. Annyi mindent tett, és tesz értem, hogy az felfoghatatlan, pedig nem tettem érte az ég világon semmit. Annyira szeretném visszaadni neki mindazt, amit tőle kaptam ez alatt az idő alatt.

-Niall...én nem tudom mit mondjak... Annyira szeretném neked ezt valahogy meghálálni. Sokkal többet kaptam tőled, mint összesen anya halála után. Én...-nyökögtem, és a könnyeimtől már nem igazán láttam, éppen hogy ki tudtam venni Niall alakját.

-Ne hülyéskedj! Szerintem megérdemled, hogy valaki igazán értékeljem az életben. Te egy nagyon különleges lány vagy,  nem szeretném, ha valamiben hiányt szenvednél. Hayley, én..-itt zavartan beszívta alsó ajkát, és letörölte a könnyeimet.

Hosszasan fürkészett, valamin nagyon törhette a fejét, de végül megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott. Ekkor valami olyat tettem, amit szerintem normális esetben nem tettem volna. Nem tudom mi vezényelt, de egy félénk és nagyon rövid puszit nyomtam a szájára. Éreztem, hogy egyből a fejembe száll a vér, és hirtelen mintha valami trópusi övezetbe pottyantam volna. Az arca enyhén rózsaszínes árnyalatot vett fel az arccsontja, s megvillantotta tökéletes mosolyát. Azt hiszem, abban a pillanatban nem sok hiányzott ahhoz, hogy elájuljak. 

-Gyere, menjünk, nem igazán az időhöz megfelelően vagyunk felöltözve, és a felhők is kezdenek gyülekezni. A francba....-csapott a homlokára dühösen-nem hoztam esernyőt....

-Ha sietünk, nem lesz szükségünk rá.-simítottam meg a karját, majd magam után húzva lassan kocogni kezdtem. 

Nevetgélve botladoztunk el az utca végéig , és egy forgalmasabb kereszteződéshez értünk, ahol a zebra után egyenesen mentünk tovább.

-Nem vagy éhes?-kérdezte hirtelen megtorpanva egy kis pékség előtt.

Már épp mondtam volna, hogy nem, de a hasam erre nagyon rácáfolt, akkorát kordult, hogy az utca másik végében is meg lehetett volna hallani.

-Értettem, akkor bemegyünk.-nevette el magát, és fellépett az első lépcsőfokra.

-Niall, nem kell...

-Hayley, ez csak egy reggeli. Ne kéresd magad.

-Most olyan, mintha hirtelen előkerült volna a nem létező gyereked, be kell fogadnod, és eltartanod. 

-Ne izélj már, gyere.-húzta meg a pulcsim ujját, és behúzott a meleg helységbe. 

Mennyei péksütemény illat csapta meg az orrom, és hirtelen összefutott a nyál a számban. Gusztusosabbnál gusztusosabb sütik, csigák, rétesek gőzölögtek a pultban, legszívesebben mindegyikből kértem volna egyet, de ezt nem tehettem meg. 

-Mit kérsz?-állt mögém, és a vállamra tàmasztotta az állát.

Kisebb libabőr futott végig az egész testemen, de ez még épp kezelhető volt.

-Nem tudom. Talán egy almás rétest.-vontam meg a szabad vállam.

Egy 50 év körüli néni mosolygott ránk a pult mögül, türelmesen várta, hogy válasszunk.

-Jó napot! Szeretnénk egy túrós táskát, egy sajtos rudat, hmm...akkor két csokis muffint, és két almás rétest. És két forró csokit.

Kérdőn felhúztam a szemöldököm, és elég furán nézhettem rá.

-Most mi van?-röhögte el magát.

-Az átlag emberek nem esznek meg egy egész pékséget reggelire.-bögtem meg a hasát.

-Tudod, én nem vagyok átlagos.-húzta fel az orrát, és hátrasöpörte a válláról a "haját".

Csak megráztam a fejem, időközben sorban kerültek elénk a kért ételek, majd a néni belerakta egy nagyobb szatyorba, a forrócsokikat pedig tartóba tette. Niall fizetett, majd a hideghez hozzászokva elindultunk Niall háza felé. Kicsit jobban megszaporáztuk a lépteinket, a felhők vészjóslóan gyülekeztek felettünk. 

-Mindjárt ott vagyunk.-szuszogott, és néha összeráncolta szemöldökét.

-Valami baj van?-kérdeztem.

-Semmiség...már megszoktam.-felelte, és kicsit lassított a tempón.

-Niall...-éreztem hogy nem mond igazat, nem sejtettem jót.

-Csak a térdem. Néha megesik.-vonta meg a vállát, és megállt. 

Kicsit körbenéztem, a környék gyönyörű volt, az őszi ruhába borult fák két oldalról ölelték körbe az utat, és a járda felett összefüggéstelen tetőt képeztek. Egy tégla kerítéses ház előtt álltunk meg, kicsit olyan volt, mint egy várfal, de ez szerintem várható volt. Kiürítette a postaládát, kinyitotta a kaput, és be is léptünk a kis birodalmába. Hatalmas rendezett kert keretezte a házat, mintha egy kisebb parkban találtam volna magam.

-Tetszik?-kérdezte mosolyogva, és a derekamra tette a kezét. 

Egy rövid pillanatra elfelejtettem levegőt venni, de aztán sikerült visszatérnem az életbe, és kinyögtem egy igen. Szívesen bámészkodtam volna még egy darabig, de az időjárás ezt megakadályozta. Az orromra cseppent egy nagy esőcsepp, és jobbnak láttuk, hogy bevonuljunk a meleg házba. Nem mondható túl nagynak, de kicsinek sem. Pont megfelelő volt, családias.

Kicsit vacakolt a kulcsokkal, mikor beléptünk, lerúgta a cipőjét, és lepakolt, gondolom a konyhában. Én is levettem a Convers-em, és bizonytalanul elindultam abba az irányba, amerre gondolom Niall is. Épp az egyik szekrényben kutatott valami után, egy gyógyszeres dobozt vett ki, és egy elég nagy tablettát vett be. Kicsit megrémültem, nem tudtam, hogy ilyen pirulákat kell szednie. 

Látta, hogy az ajtóban állok, kedvesen beinvitált a kis helységbe, kihúzta az egyik széket az asztal mellett. Értettem a célzást, leültem, addig hozott tányérakat, és kipakolta a sütiket.

-Melyiket kéred először?-kérdezte, majd belekortyolt a forrócsokiba. 

Elvettem az egyik almás rétest, még kellemsen meleg volt. Elkezdtünk enni, igazából nem is szóltunk nagyon egymáshoz. Talán mindegyikőnk belemerült a gondolataiba, elmerengett az élet nagy dolgain. Most jobbnak láttam nem megszólalni, nem is tudtam semmi értelmes témát felhozni. 

Halkan nyammogott az egyik muffinon, az eső egyenletesen kopogott a teraszajtón. Olyan nyugodt vol minden...eddig a pillanatig. Egy hirtelen villám szelte ketté az eget, és egy hatalmas dörgés követte. Megrémültem, ennek következtében megugrottam, és egy kicsit gyorsabban kezdtem szedni a levegőt. Kiskorom óta rettegtem az ilyen viharoktóp, ilyenkor mindig bebújtam a takaróm alá. Egy kicsit próbáltam kontrollálni magam, de nem hiszem hogy hatásos lett volna. 

-Ennyire félsz?-kérdezte már a sajtos rúdom nyammogva.

-Öhmm...

-Szóval igen. Ne menjünk fel?-kérdezte kedvesen.

-Felmehetünk.-motyogtam, és próbáltam kicsit visszafogni a remegésem. 

-Gyere.-húzott fel, és magához ölelve támogatott fel a lépcsőn. 

Éreztem testének melegét, megnyugtató volt ennyire közel érezni magamhoz. Életem végéig el tudnám ezt viselni, de nem lehet. Azok a bizonyos pillangók a hasamban boldogan csapkodtak, és úgy éreztem, nem is akarták abbahagyni. 

Kitárta az egyik ajtót, a félhomályban nem igazán tudtam tájékozódni, nem is ismertem még a házat. Gondolom ez lehetett a szobája, a néhol elszórt ruhadarabok, és a halvány zöld szín ugyanis erről árulkodott. Az idő teljesen beborult, olyan, mintha már esteledett volna, pedig csak dél körül járhatott az idő. Elrántotta a sötétítőket, majd feloltotta az íróasztalán található kis lámpát, ami kis narancsos fénnyel világította meg a szobát. Az asztalán néhàny kotta hevert, de megpillantottam néhány apró plüsst is.

-Ülj csak le.-rendezgette a paplant, és ügyetlenül a párnákat rázogatta. Aranyos volt.

-Adok ruhát, nyugodtan átöltözhetsz.-lépett a szekrényéhez. 

Tengernyi ruhája volt, szerintem 5 férfinak összesen nem volt ennyi. Kiválasztott egy világoskék pólót, és egy hosszú mackónadrágot, és felém nyújtotta. 

-Köszönöm.-mosolyodtam el halványan.

A távolból megint hallatszott egy halk dörgés, egy kicsit megrezzentem. Mondta, hogy a fürdőben átöltözhetek, ezért gyorsan befutottam a szobához tartozó kis helységbe. Nem vacakoltam túl sokat, a ruháimat összehajtohattam a kosárra, és gyorsan felkapkodtam a Niall illatot árasztó darabokat. Nem is kell mondanom, hogy lógtak rajtam, de  most ez érdekelt a legkevésbé. Kicsoszogtam a fürdőből, de nem számítottam arra, amilyen látvány fogadott. Háttal állt, egy szál boxer takarta, hirtelen ezernyi gondolat rohamozta meg az elmémet. Az ajkamba harapva szemléletem formás lábait, nem tartottam helyesnek, amit művelek. Hátizmai kivehetőek voltak a halvány fényben, ahogy áthúzta a fején a pólót, megfeszültek. Vadítóan nézett ki. Jézusom, az elmém kezd piszkos lenni, erről csak is ő tehet. Hayley, nyugodj meg.

-Nem szép dolog leskelődni.-szólalt meg hirtelen, és elnevette magát.

-Öhh..én..csak.-hebegtem össze-vissza. 

Nevetgélve összeborzolta a kiengedett hajam, és gondoltam élvezte, hogy kínos helyzetbe hozhat. 

Az eső még mindig szüntelenül kopogott az ablakon, a dörgések sem akartak abbamaradni, ráadásul megint egyre közelebbről lehetett hallani őket. Az asztalon lévő kottákat nézegettem, nem igazán értettem az ilyenekhez, de biztos nagyon szép dalok kerekednek belőle. 

A semmiből hirtelen két hatalmas tenyeret éreztem meg, amitől a gyomrom a torkomba ugrott. Pólón keresztül is elérte, hogy a bőröm elkezdjen bizseregni, maga felé fordított, és  szó nélkül magához ölelt. Meleg, védelmező ölelésében szinte eltűntem, karomat öntudatlanul fontam a nyaka köré. Mellkasom az ő kidolgozott felsőtestéhez feszült, arcát pedig a hajamba fúrta, néha pedig mélyeket szuszogott. A szívem hevesen dörömbölt, amikor elhúzodott, és csillogó tekintetét az enyémbe fúrta.

-Gyönyörű vagy.-suttogta, és a fülem mögé tűrt  egy kósza tincset. 

Kirázott a hideg, testemet szüntelenül a libabőr  uralta, elmondhatatlanul jó volt így vele. 

Egy ideig az arcomat nézte, majd egy kicsivel közelebb hajolt. Tudtam mi jön most, egyáltalán nem bántam, már szeretném végre megtapasztalni ezt az érzést. Az egyik kezét az arcomra simította, majd egyre közelebb hajolt. Adott egy eszkimópuszit, elmosolyodott, és várt, hogy nem gondoltam-e meg magam. Eszem ágában sem volt elhúzódni. Ajkait finoman nyomta az enyémre, először csak egy kis puszit adott, majd fokozatosan fedezte  fel. Megnyalta az alsó ajkamat, bebocsájtást kérve ezzel, amit boldogan meg is adtam neki. Nyelve lágy keringőre hívta az enyémet. Lassan, finoman csókolt, másik kezét a derekamra téve nógatott közelebb magához. Ujjaimmal a tarkóján lévő apró hajszálakat piszkálgattam, és nem figyeltem arra, ami körülöttem történik. Nem érdekelt a vihar, nem érdekelt, hogy hol vagyunk, nem érdekelt semmi. Csak ő és én voltunk, és életem legszebb pillanatait éltem át, és az életben először felhőtelnül boldognak éreztem magam.