23. rész

Sziasztok kedves olvasóim!

Remélem, hogy maradtatok még páran, és nem utáltatok meg, amiért ilyen nagy kihagyásokkal hozom a részeket. Mostantól igyekezni fogok, hogy ne kelljen ennyit várnotok. 
Másodszor szeretném elmondani, hogy számomra nagy nap ez, mert pontosan egy évvel ezelőtt született meg a fejemben ez a történet. Nagyon fontos számomra ez a történet, fontos nekem Niall és Hayley, fontosak vagytok ti, és el nem tudom nektek mondani, hogy mennyit jelent nekem ez, hogy majdnem egy éve támogattok, és olvassátok a történetem. A blog első szülinapjára szeretnék nektek készülni még egy résszel, ne haragudjatok, ha esetleg nem sikerül addigra hoznom, de mindent megteszek azért, hogy a lustaságom ne uralkodjon el teljesen felettem.
Nagyon örülnék, ha szánnátok rám a rész elolvasása után egy kis időt, és leírnátok a véleményeteket a résszel kapcsolatban, esetleg egy kicsit véleményeznétek az egy év alatt összehozott részeket is. Nagyon sokat jelentene!

Mivel idén már nem találkozunk, szeretnék mindenkinek sikerekben gazdag, és nagyon boldog új évet kívánni! Köszönöm nektek ezt az évet, elképesztőek vagytok! <3

                                                                                                                                       Lauren.xx


Miután a vihar elcsendesedett, lemerészkedtünk a nappaliba, és megbeszéltük, hogy egész nap meg sem mozdulunk, leülünk a kanapéra, és tv-maratont tartunk. Nem tartottam rossz ötletnek, azonnal beleegyeztem, habár fogalmam sem volt, mi fog kisülni belőle.
Az egész azzal kezdődött, hogy a kanapé felett lévő kis lámpák izzói közül az egyik kiégett, és életbevágóan fontosnak tartotta, hogy kicserélje, mert nem maradhat úgy. Hiába győzködtem, hogy felesleges, még azt is felajánlottam neki, ha hajlandó leülni a fenekére, összeszerencsétlenkedek neki egy tálca süteményt, de még ezzel sem sikerült meghatnom. Kissé sértődötten levágtam magam ez egyik fehér bőrfotelba, és nem voltam hajlandó arrébb menni, premierből akartam végignézni, hogy Horan úr hogy próbálja megvalósítani a frappáns tervét.

Először a kanapéra állt fel, de alacsonynak bizonyult. Vicces volt, ahogy pipiskedve próbálta elérni az elhasználódott égőt, de nem sikerült neki, ezért újabb tervet forgatott a fejében. Szinte hallottam az agya kattogását, furcsán pásztázta körbe az egész házat. Nem talált semmi biztonságosat, ezért csalódottan huppant le a puha, barna szőnyegre. Fejét a felhúzott térdeire hajtotta, hosszú ujjai kócos hajába szántottak, feszültnek tűnt. Halkan odacsúsztam mellé, nem tudtam, mit kellene most tennem, nem igazán láttam őt így. Nem tudom, mi történhetett, nem hiszem el, hogy egy izzón húzta fel magát ennyire.

- Niall. - szólítottam meg halkan - Ez csak egy szar kis izzó, nem érdemes felhúznod magad rajta. Majd megkérsz valakit. Ez most egyáltalán nem fontos.

- Nem ez a baj. - sóhajtott fel - De mindegy, hagyjuk ezt most.

Az agyamban hirtelen ezernyi elmélet született, miszerint az agyára mentem, legszívesebben kidobna, csak nem akar megbántani. 

- Mielőtt még arra akarsz kilyukadni, hogy biztosan veled van bajom, megnyugtatlak, hogy nincs szó semmi ilyesmiről. - emelte fel a fejét.
Már a gondolataimban is olvasott. Fogalmam sincs, milyen szuper képességekkel rendelkezik, de ha esetleg látnám egyik szobából a másikba átsuhanni, azt hiszem, már nem lepődnék meg. Elképesztő, mikre nem képes. Létezik olyan, amit ő nem tud megcsinálni, vagy nem ért hozzá? Szerintem nem.
- Biztos? - kérdeztem vissza az ajkamat rágcsálva.
- Biztos. - mondta halkan, és megeresztett egy halvány mosolyt.
Hittem neki, de még mindig nem tudtam meg, mi bántja. Mi történhetett, amitől még neki is rossz kedve lesz? Ilyenkor szerettem volna belelátni az emberek fejébe, szerettem volna segíteni neki.
Egyik kezét átvetette a vállamon, és közelebb húzott magához. Ez egy kicsit vicces volt, mert kis híján az ölébe dőltem, ezért nevetve megböktem az oldalát, mire felnyögött, és összehúzta magát.
- Szóval háborúzni akarsz? - röhögött fel, és elég furcsán méregetett.
Megrémültem, tudtam, hogy most halálra fog csikizni, ezért jobbnak láttam, ha menekülök. Fogalmam sem volt, merre fussak, nem ismertem még annyira a házat. Felvágtattam az emeletre, végigszaladtam a folyosón, és egy random ajtót kinyitva besiettem a helységbe. Niall már a folyosón járt, hallottam gyors lépteit, elegánsan bevágtam az ajtót, és valami búvóhelyet kerestem. A halvány krém színű szoba nem volt túlságosan berendezett, egy szekrénysor húzódott a fal mellett, és egy kanapé volt az ablak alatt. Gyorsan beugrottam mögé, és vártam, hogy lecsapjon. Tudtam, hogy nem úszom meg, nem tudok elmenekülni előle. Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy jöjjön, és néhány pillanat múlva halkan nyitódott az ajtó. Járkált egy kicsit a szobában, de gondolom megunta a várakozást, záródott az ajtó, és a léptei elhaltak. Kiment. Vártam egy kicsit, hátha be akar ugratni, de nem történt semmi. Kidugtam a fejem a búvóhelyet nyújtó bútor mögül, és amikor megbizonyosodtam, hogy tényleg nincs itt lehuppantam az ülőalkalmatosságra, és jobban szemügyre vettem a szobát. Apró képkereteket fedeztem fel az ablakok mellet, nem igazán láttam jól őket, ezért közelebb sétáltam. Nézegettem néhány percig a képeket, mire rájöttem, mi is ez az összefüggéstelen képsorozat. Egy családfa volt. Így már teljesen egyértelműnek tűnik ez az egész. Felfedeztem Niallt, a bátyját, a szüleit, a nagyszüleit, és a bátyja családját. Biztosan szeretetben nőtt fel, hiszen nagy családja van, rengeteg támogatást kaphatott tőlük, nagyon büszkék lehetnek most rá. Az én családomat össze sem lehet hasonlítani az övével, már ha az családnak volt nevezhető. A nagyszüleimet csak néhányszor láttam, anya halála után pedig minden tönkrement. Minden megváltozott azután, attól a pillanattól fogva nem voltak szüleim, egyedül maradtam. Az emlékek megrohamozták az elmémet, a legfontosabb pillanatok leperegtek előttem, az első nap az óvodában, az iskolában, megjelent az első fiú, aki tetszett, és ezt követte a lehető legrosszabb. Az ő tökéletes élete mellett eltörpült az én, semmit érő, haszontalan életem. A világnak is csak egy púp voltam a hátán, semmire nem vagyok jó, biztosan okkal történtek velem azok a dolgok, megérdemeltem őket. Amit nem érdemlek meg, az az, hogy most itt legyek, nekem nem szabadna itt lennem, ezek csak valami véletlen folytán történnek, az élet könyvében biztos elnéztek valamit. El kellene mennem innen, de nem tehetem meg. Egy okom van itt maradni, az az ok pedig Niall. Olyan érzéseket váltott ki belőlem a hirtelen megjelenésével, amiket még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Azt hiszem, szerelmes lettem belé, ez elől pedig nem tudok menekülni, ez nem olyan dolog, amit olyan könnyen el lehet felejteni. Több dologban az első nálam, és életem legszebb pillanatai lennének azok, ha még több dologban is első lehetne.
Nem tudom, mióta állhatok egy helyben, és azt sem tudom, mióta szántják végig az arcom forró könnycseppek. Azt hiszem, túlságosan is elgondolkozhattam. A halk zokogásom nem tudtam visszafogni, túl sok minden kavargott a fejemben, lerogytam a padlóra, és az arcomat a kezembe temetve hüppögtem tovább.
Az önsajnálatomból pillanatok múlva két erős kar rántott ki. Óvatosan felhúzott, nem kellett felemelnem a fejem ahhoz, hogy tudjam ki volt az. Az ölelésébe vont, nem kérdezősködött, hogy miért sírok, türelmesen várt, míg befejezem. Adott egy puszit a fejemre, a vállának támasztotta, és a hajamat simogatva próbált megnyugtatni. Halkan dúdolt egy lassú dallamot, jobbra-balra hintázott a lábain, és várt. Mélyen beszívtam az illatát, és a szipogásom is kezdett abbamaradni, lassan, de sikerült erőt vennem magamon, elhúzódtam, és megtöröltem az arcomat.
- Minden rendben? - kérdezte bizonytalanul, és végigmért.
- Azt hiszem, igen. - sóhajtottam - mióta voltál bent?
- Ki sem mentem.- nevetett fel - Egy darabig néztelek, aztán egyszer csak elkezdtél sírni. Megijesztettél.
- Ne haragudj. Csak elgondolkoztam. - motyogtam a padlót bámulva.
- Min gondolkoztál?

- Rájöttem, hogy nekem sosem volt igazán családom. Nagyon szerencsés vagy, hogy ők ott vannak neked, és mindig melletted állnak.
- Hayley... Annyira szeretném, hogy mostantól ne kelljen olyan dolgokra gondolnod, amik régen történtek. Az akkor volt, már elmúltak, most lapoznid kell. Muszáj túllépned rajta, vagy teljesen magadba fogsz fordulni. És csak hogy tudd, az én életemet sem mindig borította vastag rózsaszín ködfelhő.

- Tudom Niall...de ez nem olyan könnyű, mint ahogy gondolod.

- Szeretném megkönnyíteni. - fogta meg a kezem, és megsimította a kézfejem.

A pulzusom hirtelen megugrott, ideje lenne kicsit hozzászoknom az ilyen dolgokhoz, egy apró érintéstől képes lennék szívrohamot kapni. 

- Gyere, üljünk le. - húzott a kanapéhoz.

Kényelmesen elhelyezkedtünk, kezeit a derekam köré kulcsolta, állát megtámasztotta a vállamon, és mellkasa a hátamnak ütközött. A légzésem felgyorsult, a szívem majd' kiesett a helyéről, nagyon nem jó, hogy ezt csinálja velem. 

- Szeretek itt lenni. - szólalt meg hirtelen.

- De nincs itt semmi. 

A kezem önálló életre kelt, én öntudatlanul is az övére tettem. Kezd megőríteni.

- Az lehet. Szeretek néha bejönni ide, és elgondolkozni a jövőmről. Elképzelek magamnak egy kis világot, és talán néha túlságosan is beleélem magam. - nevette el magát.

- Örülök, hogy neked ennyire pozitív gondolataid vannak a jövőddel kapcsolatban. - fordultam meg az ölében, és a szemébe néztem.

Meg mertem kockáztatni, hogy neki van a leggyönyörűbb, és legtisztább tekintete a világon. Órákig tudnám bámulni, egyfolytában csillognak, és ez a csillogás mindig ott van a szemében, még akkor is, amikor egy üres falat néz. Mindenben lát valami szépet, és elképzelhetetlennek tartom, hogy létezik még egy ilyen ember, aki csupán a tekintetével, és a kisugárzásával képes lenne megváltani a világot.

- Neked sem kellene rossz dolgokat látni a jövődben. - hajtotta le a fejét.

- Nem látok rossz dolgokat. Csak nem lepne meg, ha folytatódna ez az egész.

- Nem fog folytatódni. Megígérem neked. - játszadozott az ujjaimmal, mikor megunta, összefűzte az övével. 

Nagy mancsa alatt eltűnt az enyém, hosszú ujjai pedig körbefonták az egész kézfejem. Elmosolyodtam.

- Honnan tudod, Niall? Ezt nem tudod megakadályozni, senki nem tudja. 

- Mindent meg fogok tenni azért, hogy ne történjen meg veled újra. Te nem ezt érdemled, szeretetre van szükséged.

- Niall...

- Igen?

- Miért csinálod ezt?

- Mit? - kérdezett vissza, és értetlenül nézett rám. Nem tudta, mire gondolok.

- Miért ölelgetsz? Miért fogod a kezem? Miért csókolsz meg? Miért kergetsz az őrületbe? - zúdítottam rá az összes kérdésem.

- Hát nem egyértelmű? Ha gondolod, szívesen megcsinálom őket még párszor, hogy rájöjj. - nevetgélt, és az arca halvány rózsaszín árnyalatot vett fel.

Én nem úsztam meg ilyen könnyen, az arcom lángba borult, és hirtelen nem is tudtam, hogy kellene reagálnom.

- Most nagyon figyelj! - mutatta fel a mutató ujját - Most megölellek. 

 Közelebb csúszott, karjait szorosan testem köré fonta, néhány pillanatig így maradt, aztán elhúzódott. Nem bírtam tovább, kirobbant belőlem a nevetés. 

- Nem vicces! Ne nevess, ez egyáltalán nem poénos dolog. - fenyegetett meg, de hamar el is tűnt a szigor az arcáról, elmosolyodott.

- Most megfogom a kezed. - nézett a szemembe, és jobb kezét összekulcsolta az enyémmel.

A nevetésem elhalt, a szívem megint őrült tempóban kezdett kalapálni, most már nem tartottam viccesnek, amit csinál. Nem tudtam mire akar kilyukadni ezzel az egésszel, de nem szeretem az ilyen játékokat.

- És ha most nem bánod, - sóhajtott fel, és a bal kezét finoman az arcomra simította - szeretnélek megcsókolni. - suttogta, és vészesen közel hajolt.

Az agyam felmondta a szolgálatot, a gyomrom görcsbe rándult, és öntudatlan állapotba kerültem. Enyhén szédülni kezdtem, ezért behunytam a szemeim, amikor orrával megérintette az arcom, és megéreztem remegő szuszogását. Várt, azt hitte ellököm magamtól, de ez akkor sem következett volna be, ha nem akarom, hogy megcsókoljon, mert teljesen mozgásképtelen voltam. Ajkai csak pár milliméterre voltak, kicsit megszorítottam a kezét, hogy csináljon már valamit. Megváltás volt, amikor végre rászánta magát, adott néhány puszit, majd mézédes ajkaival végre birtokba vette az enyémeket. Majd' felrobbantam a hirtelen jött érzéstől, tudtam, hogy nem helyes, amit csinálunk, de vele boldogan csináltam ezt. Szeretem, leírhatatlanul szeretem, és ebben a pillanatban bebizonyította, hogy nála tökéletesebb ember nem létezik a földön. Érte le kell győznöm a hülye gondolataimat, a kishitűségemet, és ha összeszedném magam, tudnám úgy szeretni, ahogy senki más.

Pihegve húzódtunk el egymástól, a gyomrom még mindig liftezett, és a szédülésem sem igazán akart csillapodni. Egy angyali mosollyal találtam szembe magam, és egy bőszen ragyogó tengerkék szempárral. Ha most le akart venni a lábamról, meg kell hogy mondjam neki, ezt már egy ideje a tudta nélkül is megtette.

- Na? Érted már? - nevetett, és a tarkóját dörzsölgette.

- Hát... Segíthetnél. - incselkedtem vele.

- Mikor lettél te ilyen rossz? - húzott az ölébe, és a hajamba temette az arcát. - Elrontottalak.

Nem válaszoltam, csak lehajtott fejjel, enyhén piros arccal kuncogtam.

- Szóval szeretnél még segítséget. - gondolkozott el.

- Igen. - feleltem egy kicsit remegő hangon.

- Nem csak egy barátod szeretnék lenni. Szeretném, ha A Barátod lehetnék.