24. rész

- Nem csak egy barátod szeretnék lenni. Szeretném, ha A Barátod lehetnék.

Ez az egyetlen mondat visszhangzott a fejemben. A gondolataim összekuszálódtak, az elmém lefagyott, újra, és újra ez a mondatot hallottam Niall bársonyos hangján. Ezt most úgy kellene értenem? A fejemben lévő káosz vetekedett egy olyan emberrel, aki most szállt le a körhintáról. Össze voltam zavarodva, a gyomrom összeugrott, és kellemes bizsergés járta át az egész testem. A szívem a torkomban dobogott, egy pillanat erejéig azt hittem, átszakítja a bordáimat, végül úgy döntött, hogy marad. Az arcomon tükröződhetett a zavarom, Niall többször is végigmért, szemében aggódást fedeztem fel.

- Hayley, minden oké? Hirtelen olyan sápadt lettél. - kérdezte egy kicsit remegő hanggal.

- Jól vagyok, csak... Ezt nem értem. -hebegtem. Csodálkoztam magamon, hogy ezt a néhány szót sikerült kiejtenem.

- Mit nem értesz?

- Ezt. Ezt az egészet. - a fejemet csóváltam a gondolatra, hogy Niall lát bennem valamit. - Ha ezt úgy értetted... Neked egy különleges, gyönyörű lányra van szükséged, aki teljes szívéből szeret, és nem pedig ilyen selejtre, mint én. - mutattam végig magamon.

Csak egy szaggatott sóhajjal válaszolt, nem tudta, hogy mit mondjon, és lehajtotta a fejét. Az ölembe ejtettem a kezeimet, és csak néztem rá. Tényleg úgy festett, mint egy angyal, mintha most kisebbnek tűnt volna, szőke haja a homlokába hullott, hosszú pilláit lesütötte, elrejtette előlem a világ legszebb tekintetét. 

- N-nem akarod? - kérdezte halkan, és a körmeit piszkálgatta - Nem akarsz velem lenni? - emelte fel a fejét, és gyönyörű kék szemeiben most csalódottság ült.

Dehogynem! 

- Niall...én nem ezt mondtam. Nagyon sok mindent köszönhetek neked, nélküled talán márt holtan hevernék valamelyik elhagyatott sikátorban. Valami nagyon furcsát érzek, nem tudnám megmondani, pontosan mi is ez, de te vagy az első, és ez összezavar. Tisztában vagyok vele, hogy nekem nem szabadna ezt éreznem tudom, hogy ez helytelen, mégsem tudok ellene tenni. Egy nap talán megtudom, mit teszel velem. - motyogtam, a végét pedig szinte csak magamnak mormogtam. 

Feszülten hallgatta, mit hadoválok, a fejét csóválva értetlenül nézett, és hosszú ujjai a hajába szántottak. 

- Mit kellene tennem, hogy elhidd? Mondd, mihez kezdjek? - simította meg az arcomat. 

Úgy érzem, ez a beszélgetés csak két módon érhet véget. Vagy végleg elege lesz, és elküld, vagy...vagy nem tudom. El tudom képzelni, mennyire idegesíthetem szegényt, fogalmam sincs, hogy volt ennyi türelme eddig hozzám.

- Miért vagy ilyen bizonytalan? Miért érzed azt, hogy ez nem helyes? Miért nem hiszed el, hogy most már biztonságban vagy, és nem kell félned semmitől? Hayley, meg kell próbálnod túllépni a dolgokon, és fel kell fognod, hogy....- itt megállt, és sóhajtott egyet - hogy egyáltalán nem vagy közömbös számomra. - suttogta, és közelebb hajolt.

Megdermedtem, egy darab sziklának éreztem magam, abban a pillanatban többféle érzés járt át, egyrészt a sokadik vallomása miatt, másrészt pedig a közelségétől. Úgy érzem, hogy egy helyben toporgunk, és csak nyüglődünk, nem vagyunk képesek egyről a kettőte jutni, és ennek csak akkor tudunk véget vetni, ha én is képes leszek megbékélni mindennel, és ezt az egészet is képes leszek feldolgozni. Sosem vallottam, hogy egyszerű eset lennék, és ez most be is igazolódott, egyáltalán nem vagyok az. Alkalmatlan vagyok az élethez. Változtatnom kell ezen, muszáj lesz megpróbálnom, tennem kell érte, ezt nem tudja más megcsinálni helyettem, ez csak az én fejemben dőlhet el. Minden rajtam múlik, és ez megijeszt. Nehéznek érzem magam, mintha egy nagy súly nyomná a mellkasom, és ha ez így fog folytatódni, össze fog roppantani, és végleg elgyengülök. Már azt sem tudom mit akarok, saját magamat sem értem, annyira szeretnék elmenekülni minden elől, aludni, és csak akkor kelnék fel, ha minden probléma eltűnt. De ez az élet, és itt ez egyáltalán nem így megy.

A szememet fürkészte, próbált valamit kiolvasni belőle, feladta, helyette az arcom minden apró szegletét felmérte, én pedig zavaromban lesütöttem a szemem, és az alsó ajkam rágcsáltam. Abban a pillanatban úgy szerettem volna eltűnni a föld színéről.

- Ne, kérlek ezt ne csináld. - lehelte.

Olyan közel volt, hogy lélegzetét éreztem az arcomon, hüvelykujját lágyan az ajkamhoz érintette, és kiszabadította a fogaim fogságából. Megremegtem, a hideg végigfutott az egész testemem, annyira közel volt, szerettem volna hozzábújni, szerettem volna az súgni a fülébe, hogy szeretem, de nem voltam rá képes, nem tehettem meg.

- Az a gond, hogy nem vagy magaddal megelégedve? Hayley, kérlek beszélj hozzám, annyira szeretnék segíteni neked, de ha nem mondasz semmit, ez nem fog menni. - bökte meg gyengéden orrával az arcom. 

Suttogott, nincs rajtunk kívül senki, de suttogott. Annyira jó lenne, ha tudna az emberek gondolatában olvasni, takán az én fejemben lévő zavaros dolgokat is helyre tudná hozni. Minden megmozdulásával azt sugallja, hogy tökéletes, a világon a legtisztább lelket ő kapta, de azt hiszem mégis kételkedem abban, hogy igazat mond. Felháborítóan viselkedem, elegem van magamból is, most csak aludni szeretnék.

- Kérlek. - könyörgött, hangszíne megváltozott, arcát a nyakamba fúrta, és átölelt. 

Ez ellen már nem tudtam tiltakozni, öntudatlanul fontam a dereka köré a karomat, és sóhajtva közelebb húzódott. Annyira jól esett a közelsége.

- Niall, ezelőtt még nem volt senkim, elég bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban, és sajnálom, hogy ilyen idegesítő vagyok, kerlek ne haragudj. Szerintem én is mondhatom azt, hogy, hát tudod, izé...nem vagy közömbös számomra, nem tudom mit akarok. Egy kicsit megijeszt ez az egész, nem tudom, mit kellene tennem, azt érzem, hogy kevés vagyok hozzád. Talán azért vagyok ilyen zavart, mert minden olyan egyszerűen megy, túlságosan is egyszerűen, nem ehhez voltam hozzászokva, és ez összezavar, olyan....furcsa ez az egész. Ne haragudj rám, tudom, hogy idegesítő vagyok, nem tudom neked eléggé megköszönni azt, hogy elviselsz, és hogy ennyi türelmed van hozzám. Annyira csodálatos vagy. 

Csak beszéltem, ömlöttek belőlem a szavak, nem tudom mi lelt, de hirtelen beszélhetnékem támadt. Niall nem mozdult közben, türelmesen hallgatott, továbbra is az ölelésében voltam, és a kisebb monológom közben selymes haját piszkálgattam, néha végigsimítottam rajta, élveztem, hogy ujjaim közül kibújnak a tincsei. Egy darabig csöndben volt, nem szólalt meg, én pedig kezdtem pánikolni. Hirtelen elhúzódott, kézen fogott, és szó nélkül a szobájában lévő egész alakos tükörhez vezetett. Nem tudom, mi jár a fejében, megint egy hirtelen váltáson vagyunk túl.

- Mondd el mit látsz. - mondta, és mögém állt.

- Tessék? - értetlenül bámultam a tükörképére, nem tudom, mit akar ebből kihozni.

- Mondd el mit látsz. Kiváncsi vagyok hogy látod magad. 

Továbbra is értetlenül néztem rá, de csak bíztatóan mosolygott, én pedig megpróbáltam egy kicsit arrébb lépni, de úgy látszik, ezt nem úszhatom meg, két oldalról közrefogta a vállaimat, és nem engedett mozdulni.

- Niall... Muszáj ezt? - fordultam meg, és lehajtottam a fejem.

- Ha nagyon nem akarod, természetesen nem, de örülnék neki. Szeretném tudni, mivel nem vagy kibékülve magadon. 

- Nem szeretném. Legalábbis nem a tükör előtt. - motyogtam, és tényleg szerettem volna, ha ez a nap véget érne.

- Ne haragudj, nem szeretnék neked ártani semmivel. Mekkora egy hülye vagyok! Hayley, kérlek bocsájts meg. - mondta, gyengéden magához ölelt, és arcát a hajamba temette.

- Nem vagy hülye, Niall! Nem te pottyantál egy híres fiú nyakába a semmiből. - suttogtam, és közben megnyugtatóan a haját simogattam.

Éreztem a lélegzetét, a szíve egyenletesen dobogott, még mindig olyan hihetetlen volt... Itt volt ő, aki a tökéletes szóval egyenlő, övé a világ, és most mégis itt van velem, karjával szorosan tart, pedig biztosan lenne jobb dolga is. Annyira jó így vele, szeretném megállítani az időt, és így maradni örökké. Az örökké mellette nem csak egy  üres, semmit mondó szó volt, én el tudtam volna képzelni vele az életem, de persze ez csak a saját magam hülyesége volt. 

Az ágyhoz ballagtunk, leültünk rá, és szótlanul meredtünk egymásra. Alaposan meg tudtam vizsgálni arca minden pontját, szempillái megrebbentek, tengerkék kincsei ragyogtak, akár a legtisztább gyémánt, a fényben halvány szeplők tűntek fel az orrán, és az arccsontja mentén, olyan angyali volt. Egyenesen metszett ajkai halványan piroslottak, mágnesként vonzotta a tekintetem, hibátlan, kissé sápadt bőre tökéletesen kiemelte, állnán pedig lágy borosta jelent meg. Kisfiús, egyben mégis férfias, elbűvölő. A leggyönyörűbb férfi. A szemeimet lejjebb vezettem, mutató ujjamat végig húztam az arcélén, szinte alig érintettem a bőrét, lassan haladtam lejjebb, a nyaka oldalán siklott végig az ujjbegyem, végül a póló szegélyéhez érkeztem, ahol már eltakarta a felsője. Szemeit lehunyta, ajkai közül kiszökött egy halk sóhaj.

Gyengéden megfogta a kezem, és elvesztünk egymás tekintetében. A végtelen kékség, akár az óceán, olyan mély volt, és annyi minden kavargott benne. 

- Nem akarok elsietni semmit, Hayley. - egy csókot lehelt a tenyerembe - Látom rajtad, hogy egyre bizonytalanabb vagy, egyre elveszettebb, és ez számomra nem  valami bíztató jel. Szeretnék vigyázni rád, szeretnék rólad gondoskodni, kérlek, engedd meg. 

Szólásra nyitottam a szám, de megrázta a fejét, még nem végzett a mondani valójával, ezért tovább figyeltem rá.

- Nem szeretném, ha eljönne az a pillanat, hogy valami miatt elmész, vagy elveszítelek. Nem tudom, mi történne velem. Nem hagyhatom, hogy elmenj, szükségem van rád.  

A légzésem szaporább lett, a vérnyomásom is emelkedhetett egy kicsit, de most nem érdekelt.

- Megértem, ha korainak tartod, én sem most terveztem, de úgy érzem, ez az időzítés talán megfelelő. Nem akarom, hogy túl késő legyen. Hayley, én... - leejtette kezeit, lehajtotta a fejét, és néhány mély lélegzetet vett, nem tudom, mire készül, elég bizonytalan vagyok a mai nappal kapcsolatban, olyan zavaros minden.

- Szeretném, ha a barátnőm lennél. - nyögte ki, nyelt egy nagyot, és az ablak felé fordult.

A lélegzetem elakadt, a kezem remegni kezdett, és enyhe szédülés kerített a hatalmába. A szemeimet elöntötték a könnyek, nem hittem el, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. 

- Nem kell azonnal válaszolnod, nem is azért mondtam, csak.... - remegett meg a hangja, és a bizonytalanság uralta ezt a mondatot. 

A nyakába borultam, megrohantak az érzelmek, és boldogságban folytottan belezokogtam a pólójába. Az egekben éreztem magam, a lelkem szárnyalt a boldogságtól, a tökéletes rózsaszín vattacukor felhőkön táncolt. 

- Igen. - gondolkodás nélkül nyöszörögtem a pólójába.

Miért is kellett volna gondolkodnom? Az eszem és szívem által vívott harcban a szívem hatalmas fölénnyel nyert, a dolog magától értetődő volt, hiszen szeretem, az életem képes lennék feláldozni érte. Ő volt az őrangyalom.

- Tessék? - tolt el magától, és hüvelykujjával letörölte a könnyeimet.

- Szeretném. Én is szeretném. - nyökögtem a sírástól szakadozottan.

Arcát egy fátylon keresztül láttam, mégis tökéletesen leolvasható volt róla a hitetlenkedés, utána pedig megjelent a mosolya, amit annyira szeretek, és magához szorított. A szíve hevesen vert, az enyémmel szinte egy ritmusban dobogtak, a hajamba túrva húzott magához közelebb, én köré fontam a karjaimat, és a nyakába szipogva egy kis puszit nyomtam rá. 

A boldogságom enyhén túlcsordult, szavakkal kifejezhetetlen, amit abban a pár percben átéltem. Akkor a legszebb mesebeli hercegnő voltam, akiért megérkezett a szőke hercege egy csodálatos fehér paripán.

Elhúzódott, végig simított a hajamon, a szemei a boldogságtól bőszen csillogtak, elbűvölő mosolya nem hagyott alább, szinte csodálattal nézett végig rajtam. 

Lágyan megcsókolt, szinte alig érintett, olyan óvatossággal vett birtokba, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék. Szédültem, a felhők fölött jártam, ajkaink édes táncot jártak, annyira hihetetlen volt.

- Az enyém vagy. - lehelte két csók között.

Annyi időt sem hagyott, hogy meglepődjek újra megéreztem a puha, nedves száját, képtelen voltam ellenálni neki, olyan édes volt, akár a világ legfinomabb süteménye.

Mosolyogva elváltunk egymástól, homlokát az enyémnek támasztotta, és orrunkat lágyan összeérintette. Hallgattuk egymás heves légzését, megvártuk, mig csillapodik egy kicsi, és végigfektetett az ágyon. Remegtem a boldogságtól, a vigyort a képemről senki nem tudta volna letörölni, ezt a pillanatot senki sem tudta volna elrontani.

- Annyira gyönyörű vagy. - motyogta, és közelebb vont magához.

A takarót magunkra húzta, gyengéden simogatta a vállamat, és abban a pillanatban elhittem, hogy bármitől képes lenne megvédeni. Az ölelésében szinte eltűntem, kuncogtam is egy kicsit rajta, nem is látszottam ki a karjai közül.

Nem szóltunk egymáshoz, nem kellett szavakat használnunk ahhoz, hogy tudjuk, mi jár a másik fejében. Abban a pillanatban én voltam a legnoldogabb ember, a legboldogabb újdonsült barátnő. Az életben ebben az egy dologban nem szeretnék csődöt mondani, nem akarom elrontani, szeretném megfelelően teljesíteni a feladataim.

Lehet, hogy ez egy elhamarkodott döntés volt, az is lehet, hogy később megnánom, bármi előfordulhat, de remélem ebben a pillanatban életem egyik legmeghatározóbb döntését jól hoztam meg. Nem gondolkoztam, nem kezdtem el filozofálni, az agyam kiürült, közelsége, teste kellemes melege, és egyenletes légzése pedig lassan álomba ringatott.